Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
közelebbit megtudhatnak ... A leány észrevette Pierre pillantását. Evehez fordul. — Mindenütt keressük ezt az utcát ... Hol lehet? Eve mosolyogva mutat a szétdult kerthelyiségre: — Menjenek be ide és táncoljanak. Ha nem tévedtek, akkor egyszerre csak ott van az utca ... A fiatalok kissé csodálkozva tekintenek Evere, de annyira szeretnék mégis elhinni... — Köszönjük, Madame, — dadogják. Aztán kézen fogják egymást és szivükben megnevezhetetlen nyugtalansággal mennek tovább. Néhány lépés múlva megfordulnak és félve kérdezik: — Maguk olyan furcsán néznek ki... Biztos, hogy igy van? ... Nem történik velünk tényleg semmi baj? — Tényleg meg lehet próbálni, hogy az ember az életét újra kezdje? — kérdezi a fiatalember csökönyösen. Pierre és Eve kételkedve néznek egymásra. De mindketten barátságosan nevetnek a fiatalokra. — Csak próbálják meg, — tanácsolja Pierre. — Próbálják meg mindenesetre, — mondja Eve halkan. A két fiatal visszatért biztonsággal szalad a kerthelyiség felé. Pierre most Eve felé fordul és végtelen gyengédséggel int neki búcsút. Eve mélyen megindutan ugyanúgy viszonozza ezt. Lassan leeresztik karjukat, megfordulnak és különböző irányban távolodnak egymástól. Odaát azonban, az elhagyatott táncparketten a két fiatal átöleli egymást, és táncolni kezd, hogy újra kezdhesse az életet . . . — Vége. — Már majdnem elfeledtem. Pedig kiskoromban, amikor tüzes pokóvár nőtt a fenekemen, öreg szülém szárította el: reggelente éjnyállal kente meg. Édesszülém volt. Tulajdonképpen dédanyám. Ha haragudtam rá: Szüle! S amikor kértem tőle: Éci: igy becézgettem s cigánykodtam vele. Éjgyomor, éjnyál: e szavak, mind saját szótárából valók. Akár a savak s furcsa vegyszerek, melyeket kutult, kotyvasztott, melyeknek leírásai — a sírba vitte — ma is ismeretlenek. És mindenre mennyi orvossága volt. Fejében hordta a recepteket: agysejtjeiben, a “házipatikában” füvek, gyökerek, porok, sorakozhattak, akár gyógyszertárban a gyógyszerek. S amikor beteget hoztak hozzá, már tudta ránézésből, hogy mi a baja. S hogy mellik “fiolát” kell elővennie: s hogy ráolvasson-e, vagy teát itasson vele. Nem is került ki keze alól, aki ne hálálkodott volna:- ó, még holtában is az Isten két kézzel áldja meg. Messzi vidékről is fölkeresték. Néha sok kocsi állt az udvaron. De pénzt nem fogadott el. És ma csodálkozom csak: mily biztos volt mindenkor tettében: orvosprofesszor s hadvezér se volt ilyen tán még soha. Éci Sári Gál Imre 60
