Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Jean Paul Sartre: VÉGE A JÁTÉKNAK (Folytatás) Pierre szobája Aztán megint nappal van. A nap sugarai beözönlenek az ablakon. Pierre kijön a fürdőszobából. Ingujjai fel vannak gyűrve és az arcát szárítja egy kendővel, — Nem jöttek vissza, — szólal meg hirtelen. Eve éppen az utolsó simítást végzi frizuráján és bizakodva feleli: — Nem is fognak visszajönni. — Tudod, hogy miért? — kérdi Pierre és átöleli a vállát. Eve gyengéden pillant föl rá. — Igen. Mikor az ajtón kopogtak, akkor kezdtük el szeretni egymást. Pierre is megerősíti ezt:-— Elmentek, mert visszanyertük a jogunkat az élethez.-— Pierre, — suttogja Eve és hozzásimul, — Pierre, győztünk ... így maradnak egy pillanatig, majd megkérdezi : — Hány óra van? Pierre egy pillantást vet az ébresztőórára, ami féltizet mutat. — Egy óra múlva, — feleli — lejár a próbaidő ... Eve mosolyogva fordítja őt a tükör felé, amelyben egymás mellett látszanak. —- Ott benn látszódunk ... — Igen.-— Pierre, mit csinálunk most az uj életünkkel? — Azt, amit akarunk. Most már semmiféle kötelezettségünk nincsen. Mialatt ezt a pár szót szólják, nagy zaj hallatszik föl az utcáról. Tankok és motorizált alakulatok vonulnak át. Pierre fölfigyel. Eve némán és növekvő aggodalommal figyeli. Majd kerülgetés nélkül megkérdezi: — Nem sajnálod a bajtársaidat?-— És te? Nem sajnálod Lucette-et? — Nem, — feleli határozottan. De idegesen belekapaszkodik a karjába és mégegyszer megkérdezi: — És te? Pierre vadul rázza a fejét: — Nem! Kiszabadítja magát és az ablakhoz megy. Görcsösen figyel a lármára és a közeledő csapatra: — Soká tart... ookan kell legyenek ... Eve hozzálép, megfogja a karját, úgy könyörög: •— Pierre ne hallgass oda ... Mi egyedül vagyunk a világon... Idegesen szorítja őt Pierre magához és utána mondja: — Igen, mi egyedül vagyunk a világon ... Hangja megerősödik, jóformán tulkiabálja önmagát, hogy ne hallja többé a lépések kopogását és a páncélosok zaját. — Elmegyünk ebből a városból. Meg akarom keresni a te eltartásodhoz szükségeset. Boldog akarok lenni, hogy csak teérted dolgozom. Mindent te fogsz nekem pótolni: a bajtársakat, a ligát, a felkelést, mindent.. . Csak te vagy nekem ezentúl, csak te egyedül. Az utolsó szavakat már kiáltja, de a menetelő csapatok dübörgése tulharsogja a hangját. Durván kiszakítja magát és üvölt: —- Ez nem akar abbamaradni! Nem akar! — Pierre, — nyög fel Eve, — könyörgök neked. Csak miránk gondolj. Egy óra múlva. .. Pierre félrehúzza a függönyt, úgy állapítja meg: — Ezrek vannak itt... Vérfürdő lesz ... Megfordul és idegesen az ágyhoz lép, ott leül és arcát a kezeibe temeti. Eve, bár jól tudja, hogy már semmi sem fogja őt visszatartani, mégis beszélni kezd hozzá: — Pierre! Ezek megsértettek téged. El akartak tenni láb alól. Semmivel sem tartozol már nekik... Letérdel eléje, úgy könyörög: — Pierre... Most már velem szemben van kötelezettséged... Pierre az utcára figyel és szórakozottan feleli: — Igen ... Aztán rövid hallgatás után elhatározza magát: — Le kell mennem ... Eve tehetetlen rémülettel néz rá: — Ezek miatt jöttél vissza. — Nem, — biztosítja Pierre és két kezébe veszi Eve fejét, — nem ... temiattad ... — Dehát akkor miért? Kétségbeesve, de konokul rázza Pierre a fejét: — Hát csak nem nézhetem egyszerűen, hogy ezt csinálják. Erőszakosan kiegyenesedik, felveszi egy szék támlájáról a kabátját, sietve magára rántja. Aztán az ablakhoz rohan. A felkelés láza őt is elkapta. Aggodalmas és feszült, de ugyanakkor majdnem derült is. — Pierre, — szól Eve, — még nem győztünk ... alig van egy óránk ... Pierre hozzá fordul és megragadja a vállait. — Tudnál engem szeretni, ha egyszerűen hagynám, hogy lemészárolják őket? — Mindent megtettél, amit tudtál. — Nem. Nem mindent... Hallgass ide: egy félórán belül a részlegvezetők gyűlést tartanak. Én most odamegyek. Meg akarom próbálni visszatartani őket. De akármit is 54
