Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
döntenek, fél tizenegy előtt újra itt vagyok. És akkor elmegyünk, Eve. Elhagyjuk a várost, esküszöm neked. Ha szeretsz engem, engedj most mennem. Különben nem tudok soha többet a tükörben magamra nézni... Eve kétségbeesetten simul hozzá. — Vissza fogsz jönni? —- Fél tizenegy előtt. — Esküszöl? — Esküszöm. Már az ajtó felé indul, de Eve még visszatartja. — Jól van, menj ...— suttogja. — Menj, Pierre. Ez a szerelmem legszebb bizonyitéka, amit adni tudok ... Pierre magához szoritja és megcsókolja, de észre lehet venni rajta, hogy belsőleg már távol van. Egy gondolat azonban még egy pillanatra visszatartja: — Eve, itt fogsz várni? — Igen, én... — kezdi el, meggondolja magát, aztán lehangoltan folytatja: — Nem... Megkísérlem, hogy Lucettet még egyszer lássam. Hívj majd ott föl. Pierre mégegyszer megesókolja, és az ajtó felé siet. Eve még halkan utána kiált: — Most menj... És ne felejtsd el, amit nekem esküdtél. Aztán a komódhoz megy, kihúzza a fiókot, kiveszi belőle Pierre pisztolyát, megfogja az asztalon heverő táskáját és belelöki a pisztolyt. Az ajtóból mégegyszer visszafordul, viszszamegy a feldúlt ágyhoz és magához veszi a rózsát, amit előző este a hajába tűzött. Pierre háza előtt Pierre megjelenik a ház küszöbénél. A kerékpárját tolja. Mielőtt kilép az utcára, gyorsan, fürkészve körülnéz minden oldalra. Elmentében felnéz a nagy órára, ami kilenc óra negyven percet mutat... Az úttestre érve, fellódul a kerékpárra, és nekiindul. Tíz méterrel odább, egy kapualjban meghúzódva Lucien Derjeu Pierre felbukkanására les. Ő is fogja a kerékpárját. Meglapul, és miután meggyőződött róla, hogy nem vették észre, ő is rálép a kerékpárra, és bizonyos távolságról követi Pierret. Pierre szobájának bejárata Eve kilép a szobából, becsukja az ajtót, és gyors léptekkel megy le a lépcsőn. Egy utca Egy erősen lejtő utcán megy Pierre nagy sebességgel lefelé, szorosan mögötte pedig Lucien Derjeu. Charlieréknái Eve keze kulcsot dug a zárba, és óvatosan megfordítja. Az előszoba ajtaja nyomban kinyílik, és a nyílásban megjelenik Eve komoly, feszült arca. Miután megállapította, hogy az előszobában nincsen senki, belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Aztán a folyosón keresztül a szalonajtóhoz lép. Elhaladtában megjelenik a tükörben a képe, de anélkül, hogy ő ezt figyelemre méltatná. Az ajtónál egy pillanatra megáll, és haligatózik. Majd óvatosan kinyitja. Ott látja egymás mellett ülni Lucette-et és Andrét a kereveten. André házikabátot visel, Lucette reggeli köntöst. Reggeliznek, és kedvesen csevegnek. André nyilvánvalóan színházat játszik, amelynek veszélyét csak ő ismeri, de maga Lucette is sejt ebből nyilván valamit. Eve kitárja az ajtót, és maga mögött hevesen bevágja... A zaj felrázza a kettőt kellemes hangulatukból. Az ajtóra pillantanak, és összerezzennek. André elsápad, Lucette felegyenesedik, és egy pillanatra mindketten megmerevednek némán. Ezalatt Eve elszántan megy feléjük, és nyíltan a szemükbe néz. André végre összeszedi magát, és feláll. Eve két lépéssel a pár előtt megáll, és megszólal : — Igen, igen, André, én vagyok. — Ki engedte meg neked... ? — kérdezi André. Eve, mintha nem is hallotta volna, leül egy karosszékbe. Vele szemben ül Lucette, de egy szó sem jön ki a torkán. Most azonban André durván a feleségéhez lép, és látszik rajta, hogy ki akarja dobni. Erre Eve gyorsan előrántja Pierre pisztolyát, ráfogja Andréra, és igy szól: — Ülj le! Lucette megrémülve sikolt: — Eve! André megállt és maga sem tudja, hogy most hogyan viselkedjék. Eve megismétli: — Ülj le! Erre Lucette feláll, de Eve folytatja: — Hagyjad ezt, Lucette. Ha közel jössz hozzám, lelövöm Andrét. Lucette halottsápadtan ül le, André pedig megfordul, hogy előző helyét mellette elfoglalja. Eve leereszti a revolvert az ölébe, de azért kézben tartja. — Kedves André, — kezdi, — én azt hiszem, hogy nekem már nincs veszteni valóm. Egy telefonbeszélgetésre várok, ami majd eldönti a sorsomat. De addig beszélgessünk ml ketten, éspedig Lucette jelenlétében. El fö-55
