Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Kosztolányi Dezső:

A KULCS

Egy tiz éves kisfiú odalépett a kapushoz.

— Hol van kérem az illeték osztály?

—■ Harmadik emelet, 578.

— Köszönöm szépen — mondta a kisfiú.

Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se hire, hamva.

Amikor már percekig tévedezett, szembe jött vele egy testes, őszbecsavarodott öregur, iratokkal a hóna alatt.

A kisfiú tisztességtudóan leemelte a sipkáját.

— Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.

— Pista, — ámuldozott az öregur, —- jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

— Édesapámat keresem.

— No várj, — szólt az öregur. - Majd odavezetlek.

Az öregur megindult lassan, súlyos elefánt lépteivel. A fiúcska hajadonfőit követte s oldalról rá-rásanditott, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót sem szólt.

Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol állóiróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az uj épületszámnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szükebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek a végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576, 577, 578.

— Itt van — mondta. — Szervusz.

Pista megvárta, mig eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefánt lépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző utón, melyet az imént együtt tettek meg.

Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegjén. Nyálazta a tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.

Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: “a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: “szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtéjes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy “nem gyereknek való” és “ami nem gyereknek való, az nem gyereknek való”. Vele különben sem lehetett tréfálkozni.

Izgatottan nyitott be az 576, 577, 578. ajtón.

Egy teremben ember-ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.

— Takács István urat keresem — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.

— Balra — utasította a fiatalember, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.

Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról-pontra hasonlított az előbbihez.

Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz ur. De már megismerte apja szürke, deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falnak támasztott kis Íróasztalnál, a sarokban.

Lábujjhegyen közeledett feléje. Az Íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.- Kezedet csókolom, édesapa.- Mit akarsz? — kérdezte Takács.

— Anya küldött.

— Miért?

— A kulcsért.

— Miféle kulcsért?

— A kamra kulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.

— Mindig zavartok — fakadt ki Takács és fölkelt.

Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüveg tokot, egy jegyzőkönyvet, meg egy zsebkendőt.

— Nincs, — állapította meg dühösen — nincs. Keressétek otthon.

Pista lesütötte a szemét. Az Íróasztalt nézte, a kis nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz irt.

Takás egymásután forgatta ki a zsebeit is, s közben, hogy haragját enyhítse, pirongatta a fiát.

— Aztán hogy jössz ide tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csa41