Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
vargó. Nem szégyeled magad? — Ez a fiad? — kérdezte a kopasz. — Az, — dörmögött Takács. —Haszontalan. Mindig kódorog, a labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott? — Majdnem, — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamra kulcs. — Ott van — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte, s indult. Künn azonban a teremben, egyszerre többen kiáltották: — Takács, Takács. Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge inci-finci ur. Takács, aki éppen visszadugdosta kiforditott zsebeit, a földig bókolt: — Parancsoljon méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék ironnal néhány szám Volt írva. — Takács, — rendelkezett —- gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból. — Azonnal, méltóságos uram! — olvadozott Takács. Máris rohant, úgy, ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kisérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott. A főnök föl-le sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában a képeket nézegette a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az ur. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott puposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csiptető. Kis feje volt, középütt elválasztott gyér ezüst hajjal. Kezeit összedörgölte s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapirral sikálnak valamit. Egyszerre megállt az Íróasztal előtt, s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? — Takács kartárs fia, — felelte a kopasz. A főnök hallgatott. Tovább folytatta a sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:-— Hogy hívnak, fiam? —Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogy, hogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. —És a többi? —■ Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom — mondta Pista szünet után, vállát vonogatva szemérmesen. — No mégis? — Repülő — vallotta Pista halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? Pista éppen válaszolni akart erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ivet nyújtott át a főnöknek: —- Méltoztassék parancsolni. — Köszönöm — szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — ujsá-' golta Takácsnak mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik jó tanuló is. — Igenis, méltóságos uram, — lelkendezett Takács, — iparkodó, szorgalmas gyerek, — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár —- és átölelte, megcsókolta. — Szervusz Pistukám. Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb az édesapja előtt, s már ment is visszafelé a hosszú utón, az uj épületszárnyon, a homályos átjárón, a kanyargó lépcsőkön. — “Pistukám” — tűnődött. — Miért hivott igy? Otthon soha nem nevez igy. Aztán arra gondolt, hogy az Íróasztala a falnál áll, egész hátul egy sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment-ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hidján, ajtókat nyitogatva és csukogatva eltévedt. Egy negyedórába telt, mig kiért a széles főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos sapkáját. A kapus megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. — Senki, — szipogta, és az utcára szaladt. A sarkon megtörőlte könnyektől csörgő arcát. Aztán szaladt, szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig. 42
