Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

gyek le és itt fenn várok.

— Ez őrület, ugyanezt fogadta meg nekem Kovács is lent. Mindenképpen le kell mennünk.

— Fel kell mennünk! — sürgette az urát Kovácsné.

De az urát nem lehetett a helyéről elmozdítani, ragaszkodott az adott szóhoz. Akárhogyan is lesz: ha az adott szót megtartják, akkor ma már nem fognak többé találkozni. De ha pont ebből a meggondolásból kifolyólag nem tartják meg a szavukat, akkor megint egymás mellett fognak fel és le siklani

a felvonókon. Miután Kovácsék ezt belátták, Kovács nagy mérgesen fejébe vágta a kalapját és odaszólt a feleségének:

— Ennek nincs semmi értelme. Gyerünk haza!

Ugyanabban a pillanatban hagyták el a megbabonázott hotelt, mikor fent Lászlóék dühöngve léptek be a szobájukba és feladták a reményt, hogy együtt töltenek el barátaikkal egy kellemes estét. Éppen ezért, barátaim, ne szóljatok nekem egy szót se többet a lépcsők ellen. Ott legalább az, aki felfelé megy látja azt, aki jön. És ez sokmindemt megold.

Arany János:

A tetétleni halmon

Még áll a domb s én állok afelett, Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,

Ormán csak fü, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba’ játszván, mint szokott, Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy, mintha ember hányta volna

] nemrég ...

Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy éppen e halmon verette sátrát Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó Szemekkel a vitéz honalkotó,

Le a Tiszáig, melyen túl ama Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán Földönfutó lesz ... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,

Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,

Ropogva, mint láng, mely avarba dűl.

Egy ménes ez, egész a látkörig,

Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak Elszórva mindenütt, — s a dali bátrak,

Mint a köpüből méh, ha rajt ereszt, Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,

Bus vigadalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed, Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörüfán egy-egy vizsga kém Függ, mint árboc fölött hajóslegény.

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora, Vágtat s nyomán főikéi a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugta felé, Csatára hivó — ez a Lehelé ... ?

Nem, nem, — csak a szomszéd Abony,

|vagy Törtei

Kanásza mulatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen! Bársony füvet, sarjut tenyéssz a réten,

Hogy a kanász ha egymást sarkalná, Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya Borítsa földed, — s a csinos tanya,

Mely ott fehérük zöld fasor megett, Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég szine-telt majorság, Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország,

És álljon a domb, a múltak jele,

Kiméivé bánjon a vész is vele.

(1855)

38