Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
LAKODALOM AZ ERDŐN. Az öreg bagoly fogta a lámpását, és bemenekült az erdő sűrűjébe. Szemeivel öregesen hunyorgott, nem szerette a reggeli világosságot. No meg tudta, hogy ha jön a reggel, a szarka asszonyság is megkezdi pletyka-útját erdőhosszat, s az öreg bagoly ki nem állhatta az örökké csivitelő, veszekedő, lármás erdei népséget. Jött is Szarka Terka, aki alig várta hogy reggel legyen. 6 akarta elsőnek közölni mindenkivel a nagy újságot. Nem is mosakodott, csak éppen tarka farka tolláit igazgatta el, s már röppent ágról-ágra, nagysietve. A galagonyabokor meg nem állta, hogy utána ne kiáltson: — Hová, hová, te pletykafészek? — Jaj, kedves Galagonya, nem érek most rá, majd megtudod te is a nagy újságot, a híres, vidám lakodalmat!... A galagonyabokor füttyentett egyet, de ezt már nem hallotta Szarka Terka. Sietett tovább. A tó felé vette útját, ahol a vizililiomok éppen most ébredtek rövid álmukból. — Alig aludtunk valamicskét, — panaszkodtak, — egész éjjel gyakorolt a békazenekar. Gyönyörű muzsikával akarják meglepni az új párt. — Dehát ki tartja ma lakodalmát? — kérdezte a pacsirta, aki párjával éppen a reggeli mosakodást végezte, egy tavirózsa tetejéről nyújtva csőrét a tiszta vízbe. Ez kellett csak Szarka Tér kának! Hozzáfogott csörögni, úgy, hogy a fenyőfák alatt lakó kucsmagomba is felébredt, és számos csemetéje sírni kezdett körülötte. — No de gyerekek! — intette őket az anyjuk. — Ne csapjatok ilyen lármát, Nem hallom, mit csörög a vén pletykahordó. Tudjátok, hogy köszvényes lábammal sehová sem mehetek. Legalább halljam, mit mond... Erre mind elhallgattak a kis kucsmagombák, és fülelni kezdtek. — Igen, igen! — Csörgött Szarka Terka egy alacsony vadrózsaágra telepedve. — Fülemüle Ferkó, a jótorkú énekes feleségül veszi Fülemüle Fánikát, az egész erdő irigyelt énekművésznőjét. Ma délután lesz a lagzi. Már építik is nekik az új fészket, az erdő legszebb helyén, a tisztás szélén álló százesztendős tölgyfa ágai között. — Bennünket meg sem hívtak... — szomorodott el a pacsirta. — Persze, a mi hangunk nem olyan kitűnő. Hogy is forgolódnánk olyan finom népség között?... Pedig az én Pannám sem olyan utolsó az éneklésben. Nekem legalábbis az ő hangja a legkedvesebb az egész erdő kerekségén. — Nono — csörgött tovább Szarka Terka — ne fogjunk azért Fülemüléékre olyasmit, hogy gőgösek lennének! Még ma délig mindenki megkapja a meghívóját, ahogy illik. — Jaj, akkor siessünk! — szólt Pacsirta Panna jókedvűen. — Valami ajándékot viszünk az új párnak. Már tova is röppentek. A hír meg egyre terjedt. Olyan sürgésforgás, készülődés folyt mindenfele, olyan csevegés, csicsergés, hogy majd belesiketült, aki hallotta. Mikor Csóka Berci levélhordó kihordta a rózsaszirom meghívókat, még a tapsifülest is kihozta nyugalmából, aki éppen háza előtt sütkérezett, a pázsiton. — Ej, ej! — szökött taipra. — Ez valóban nagy esemény... Mit vigyek a fiatal párnak? ... Hosszú fejtörés után úgy határozott, hogy mégiscsak odaadja azt a finom, puha szőnyeget, melyet tavalyi bundájából szövetett a fürgelábú, potrohos Pók Leopolddal. Ez volt a nyuszi legkedvesebb szőnyege. Dehát illett is, hogy ne akármilyen ajándékot vigyen... Szarka Terka meg tovább csörgött és kíváncsiskodott az ágak között. Egy törpefenyő alatt tücsökkel is találkozott, Tinikével, meg Tóbiással. Egy hosszú fűszálon ültek, és hegedűiket hangolták. Ijedten szökkkentek egyet, amikor a szarka megállt mellettük egy csörgésre. — ó, de megijesztettél! — Sopánkodott Tücsök Tini, és idegesen kapkodta vékony lábait. — Kérlek, Szarka Terka, — szólt erélyesen Tóbiás, — most ne zavarj bennünket. Mi fogjuk játszani a menyasszonytáncot. Most mégegyszer el akarjuk próbálni. — Hm. De nagyra vagytok vele... Szarka Terka rögtön felhúzta a csőrét, és a tisztás felé vette útját, megnézni, kész-e már az új fészek. Éppen javában szorgoskodtak készítésén a szülők, a pacsirta házaspár segítségével, akik három szépenhízott kukacot hoztak a lakodalomra. Gyönyörű volt az új fészek, puha és kényelmes. A vadgalamb most röppent oda, és félretartott fejjel bíztatta őket: — Uugy... uuuugy, csak szebben... csak szebben. Szarka Terkának még ott sem állt be a csőre. Hol itt, hol amott talált kifogásolnivalót az új fészken, míg a dolgozók meg nem unták, s elkergették onnan. — Ahelyett, hogy segítenél, — pörlekedett vele az öreg fülemüle, — csak a csőrödet járatod. Menj innen dolgodra! Nincs szükségünk bíztatásra. A kis ökörszem egyetlen tollat hozott a csőrében. Tőle nem tellett több, ezt is szivesen fogadták. Mikor a nap éppen hanyatlani kezdett az erdő túlsó vége felé, kezdetét vette a vigasság. A békazenekar rázendített, és teljes órahosszáig brekegték a talpalávalót. Táncolt is ott mindenki, s a vigasság a fák tetejéig hatolt. Még a szerény és bátortalan tapsifülest is táncra kérte a kackiás mókus, és úgy pörögtek a tisztás közepén, majd beleszédültek. Csak a pletyka Szarka Terkát nem kérte fel senki. Kénytelen volt egymagában táncolni. Ki is nevette, aki látta. Erre aztán otthagyta a násznépet 61
