Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
az igazságért éltem! Ez tette teljessé a létem. Tévedtem volna?! Boldizsár (tűnődve): Talán!... Az igazság néha rideg, kérlelhetetlen is. Az igazság legfeljebb elégedettséget ad, de megnyugvást soha! Menyhért (döbbenten): Dehát akkor mi a cél, az értelem?! Boldizsár (töprengve, töredezetten beszél): Nem tudom még. Homály borítja szemem. Csak érzem, hogy valami minden más felett való; valami, amibe beleolvadhatunk teljesen és ami lelkünket egészen közel viszi a Mindenség Terem tőjéhez. Éjszakákat töprengtem át ezen ninivei palotám tornyában, a csilagokat fürkészve. Néha azt hittem, fi is leltem a nagy titokra. Nyomát láttam egy mosolyban, kézmozdulatban... aztán megint elvesztettem. Ám lelkem békés, amióta felettünk ez az új csillag ragyog. Azt hiszem, jó úton vagyunk. A titok felé tartunk, tán elénk tárul, mielőtt feljő a nap. Siessünk hát, testvéreim! Betlehem még három óra járás. SZÜNET II. JELENET Pásztorok az éjszakában Szín: Bokros, fás terep, Középütt tűz pislog. Halkan sivít a szél és a távolból kutyaugatás, juhbégetés hallik, valamint messziről halk emberzúgás. Két megviselt, bibliai' öltözetű pásztor van a színen. Náthán öreg, fehérszakállú, köhécselő hangú pásztorgazda. A tűznél melegszik. Zakariás, a másik pásztor valamivel odébb áll botjára támaszkodva és az égboltot fürkészi. Náthán (kezét összedörzsölve hajol a tűzhöz, fáradtan beszélni kezd): Hallod, Zakariás?... Betlehemben senki sem alszik ma éjszaka. Zakariás (félig az öreg felé fordulva); Hallom, hogyne hallanám! Félnek. Nézik ezt az új csillagot. Még sohasem tündökölt az égbolton ilyen fényes, ragyogó jel. Mert jel ez, bizonyosan! Náthán (sóhajtva, nehézkesen): Az... az!... Ki tudja, mit hirdet?! Háborút... romlást... dögvészt talán?!... Száz esztendő alatt nem történt annyi baljós esemény, mint ebben az évben. Véreső hullt! Zakariás (bizonygatóan): És próféták támadtak. Kettő is! Az egyik a Messiást hirdeti, a másik azt mondja, hogy ő maga a Mesiás és sereget gyűjt. Melyik az igazi és melyik a hamis? Melyiküknek higyjen az esendő, szegény ember? (beszélgetésüket kiáltás zavarja meg, Jakab, a juhászbojtár kiáltozik a közelben. Csak hangja hallik.) Jakab (vékony gyerekhangon): Nem arra, ne... ne!... Tereld kutyám... tereld! (kutyacsaholás, kolompcsengés, bégetés.) Zakariás (tenyere öblébe kiáltva, a színfalak mögé): Hej... Jakab... mi baj? Jakab (szintén kiáltva): Valami megzavarta a nyáját, össze-vissza futkosnak. Náthán (rekedten, vontatottan): Van-e már bárány! Jakab (mesziről): Nincs még, apó! Náthán (lélegzetvételnyi szünet után csüggedten, keserűen): Nincs... még mindig nincs! Igazad van Zakariás fiam! Kinek higyjünk, mikor már a természet is játszik velünk. Más esztendő ilyentájt báránykáktól hemzsegett a nyáj. Most pedig fia sincs. Kéthónapja őrzök egy ezüst csengetyűt, hogy nyakára kössem az elsőnek. Két hónapja napról-napra várom és hiába. Az ezüst megfeketedik, a pántlika eifoszlik a hosszú várakozásban. Zakariás (tűnődve): Ha nem lesz bárány, koldusbotra jutunk. Pedig így is elég rossz ért bennünket. Néha már azt gondolom, jobb volna vaknak lennem, legalább akkor nem látnám a nyomorúságunkat. Náthán (szörnyűlködve feltápászkodik): Ember, hallgass! Káromlás, amit mondasz. Rád mérheti az Ur ezt a csapást! Zakariás (keserűen nevet): Az Ur talán nem is gondol ránk és két szemem így bizony ép marad... Látom én még holnap is a távoli dombokat, mint ahogy most látom, ha arra fordulok. (Balra fordul ős ekkor inkább erősödő világosság árasztja el a színt. Zakariás hátrahököl, rémült mozdulatot tesz. Hörög): De mi... mi ez? (Az utolsó szavakat akadozva mondja, aztán kétségbeesetten felkiált, a szín teljesen fénybe borul.) Zakariás (kétségbeesetten kiáltva görnyedezik): Uram, irgalmazz nekem!... Nem látok... nem látok (az ismétlést zokogva mondja): megvakultam... rettentő fényesség veszi el látásam!... Náthán (nyöszörögve, tompán): Zakariás... mit tettél!... Rajtam is megfogant kívánságod... Ó, ez a fény! Leroskaszt. Reszkető lábam nem bírja testem... Jaaaj nekünk! (A földre roskad.) (A háttérből énekkar. „Dicsőség mennyben az Istennek“ szól halkan aláfestve az angyal hangja.) Angyal (csak a hangja): Ne féljetek, keljetek fel pásztorok! Nagy örömet hirdetek. Akit vártatok, a Messiás megszületett! Zakariás (dadogva, révülten): Szemem lát, fülem hall!... Ki vagy, uram! Angyal: Égi küldött... Fel hát, menjetek! Júliáitok szállásán meglelitek a Kisdedet!... (A kórus úr ja rákezd a karácsonyi dalra... Az ének eleje erősen hangzik és fokozatosan elhalkul, mintha távolodnék.) Zakariás (még mindig zavarodottan): Náthán ... Náthán... hallottad?... Csoda... jelenés... vedd a botodat... menjünk! Náthán (elragadtatottan égre emeli kezét és imádságosan ójongja): Megérkezett!... Szent ez az éjszaka, ó... de ajándékot szegény-52
