Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
Nadányi Zoltán (1892-1955): TE MÁR SEHOL SE VAGY A kezedet már nem adod, a szádat nem adod, és a ruhámon nem hagyod az édes illatod. Álmomiban is, jaj, mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomban is. Te már sehol se vagy. És egy sírdomb, egy hamvemég annyi se maradt. (der, Te már sehol se vagy, se föld színén, se föld alatt. Csak nézek, és találgatom, hol az én kedvesem. Almomban, ébren egyre csak keresem, keresem. Mert megvan ő, tudom, tudom, csak elmaradt, de hol? És addig, addig keresem, én se vagyok sehol. Valahol együtt járhatunk, talán egy régi nyár kanyargó, kedves útjain, a régi, régi pár. A hídon túl kis gyalogút, kökénybokrok szegik, ott mennek ők! Hogy szeretik egymást! Be jó nekik! Ady Endre: ŐRIZEM A SZEMED. Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemedet. Világok pusztulásán ősi vad, kit rettenet űz, érkeztem meg hozzád, s várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig maradok meg még neked, de a kezedet fogom, s őrizem a szemedet. Most öreg Álgya bólintott. — Ez igaz. — Aztán csak álltak ott, s hallgattak egy darabig megint. — A szénák megvannak, — mondta végül is öreg Álgya, — s ez a fontos, ugye? Hogy legyen, mit egyék a jószág? Hogy kié, az majd kiderülhet későbben is. Lukács bólintott. — Gyerek is meggyőzi az etetést télen, nem kell hozzá ember, — mondta, mint aki érti a másik ki nem mondott szavát is. Erre meg Álgya bólintott. — Ti akkor csak tereljétek be a nyájat egy darabban valamelyik szénáskertbe, — mondta, — mindegy kiére. A többit majd mi elvégezzük. — Ez hát rendben van, — vélte Lukács, — már most két dolog van hátra. Egyik a túró, másik a járandóság. Öreg Álgya nagyot sóhajtott erre. Emberemlékezet óta az volt a szokás, hogy amikor a gazda fölment szentmihálykor a túróért, vitte a pásztorbért magával. — A gazdáktól nem telik, azt tudod, — figyelmeztette Lukácsot, — feldúlták őket a katonák, nagyon. — Elég gyalázat, —• vélte a pásztor. Álgya újra sóhajtott. — Aligha rajtatok nem marad a túró, — mondta, — bár a gazdák gyerekeinek is enni kell. — Túrón egyedül mi se telelünk át, — mondta rá Lukács a magáét. Most meg öreg Álgya vakarta meg a fejét. —- Én mondanék valamit, — javasolta, — de nektek tán nem tetszik majd. — Kettőn áll a vásár, — vélte Lukács. — Mi lehoznék a túró felét, s rendre szétosztanók a télen annak, aki nincs mit egyék, — kezdte el öreg Álgya, — ti pedig apránként megkapnátok a magatok lisztjét s miegyebét a boltból. Mit szólnátok ehhez? Öreg Lukács rátámasztotta állát a botjára, s meghánytavetette magában a dolgot. — Nem látok hibát benne, — mondta ki végül is. — De ára van a vásárnak, — hozakodott elő Álgya a maga gondjával. — S ami az? — Tizenhat ember kell a bányába a hegyről. — Hűha, — ijedt meg öreg Lukács. — Tizenhatot ad a falu, tizenhatot a hegy, — magyarázta Álgya, — igy rendelte a tiszt úr. — S ha a hegy nem ád? — kérdezte LuKács. — Akkor a katonák fognak maguknak embert odafönt. S ök nem napszámost fognak, hanem rabot. Ezen gondolkodni kellett. — A boltba csak le kell gyertek a holmiért, — válaszolta meg Álgya a gondolatot is, — s katonáknak könnyű dolguk lenne. — S ha nincs vásár? — kíváncsiskodott öreg Lukács. — Akkor tietek a juh, s vihetitek vissza, — felelt meg a vén cseléd egyenesen, —■ hozzám pedig ne is gyertek többet, csak a tiszt úrhoz az irodára. Lukács nagyot sóhajtott erre. — Meg kell tanácskozzuk a többiekkel, — mondta, azzal kifordult az ajtón. A tanácskozást ott tartották meg a falu utcáján, a bégető, éhes juhok között. Hosszú időbe került, míg Lukács visszatért az Álgya házáihoz. — Ki felel azért, hogy aki önszántából megy be a bányába, önszántából ki is jöhet onnan? — kérdezte keményen. — Én, — felelte öreg Álgya, ugyanúgy, — s én felelek ételért és elbánásért is. — Akkor jó, —1 bólintott Lukács, — az a tizenhat, aki lejön 12
