Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
hosszúszárú pipáját a szájából és akkorát nevetett, majd legurult párnájáról a káprázatos perzsaszőnyegre. — Ahol nevetés van, onnét távol áll a halál — gondolta Imre s kicsit nekibátorodva körülnézett. Pedig nem is járt olyan messze a halál ettől a selyempárnákkal, aranyszőttes függönyökkel ékes sátortól. Ott volt az a vezérlő pasa fejében, barna, aszott, sokgyűrűs kezében, amint a lába elé terített térkép felé bökött, abbahagyva elébbi jókedvét... Kutató, sokráncú szemével a hájas lippai béghez fordult. — Azt mondod, igazhitű bey, hogy az elővárat ... a hitetlen huszárok várát könnyűszerrel beveszik vitézeink? Mehemed, a bég ültében előrehajolt és párnás kezét keresztbe fonta mellén. — Biztos híreim vannak, nagyur, Isten árnyékának dicső szolgája! A vár rajzát a minap kaptam megbízható kémemtől. Hasszán most a kapúőrök közt szolgál, Vessző Mihály néven. Úgy tudja a nyelvüket, mint akármelyik hitetlen. .. Achmed, a temesvári basa csámcsogva rágta a datolyát. A magot a mögötte álló siketnéma képébe dobta. Nem is vette emberszámba... Köhécselt egy keveset dús, őszülő szakállába — mióta Temesvár ura lett, nem hagyja el ez a 2 átkozott köhögés — aztán mekegő hangon közbeszólt: — Az a Kerecsin nevű kutya megint Becsben van... A mögötte álló “siketnéma” ádámcsutkája hatalmasat mozdult. Fejét kicsit félrefordította, észre ne vegyék szemén, mennyire figyel minden szóra. Fülét annál inkább használhatta. Kerecsin: Ez az ő ura, Kerecsényi László, a gyulai főkapitány. A király hivatta vájjon? Vagy újra maga indult felmentését kérni? Vagy katonákért, fegyverért?... A vezérek tovább beszéltek, össze-összedugva turbánjaikat. Néha erős, keserű kávét hajtottak fel apró aranycsészéikből, közben meg a dohány füstjét eregették orrukon, szájukon. Imrét ingerelte a köhögés. Másrészt azonban nem bánta a füstöt .Nem látják arcát olyan élesen... A világító fáklyák fénye úgyis csak arra volt jó, hogy szemükhöz közéltévé lássanak valamit a térképből. Pertáf hangtalanul nevetett. Inkább vicsorításhoz hasonlított foghijjas szájmozdulata. — A bolond! — tört ki végre, — Megérett a pokol tüzére, az eb Zrínyivel együtt. Azzal majd elbánik a fényesarcú padisah, minden fejedelmek ura, dicső Szolimán maga. A gyulai aklot lerontjuk magunk is!... Nagyratörő terveiben mi sem zavarta. Szakállát markolászta, hümmögött. Újra ismételte: — A bolond! Szalad a császárához, erősítené meg hitvány váracskáját. Negyvenezer forintokat követel, attól, akinek úgyis csak a maga katonáira van gondja. Még arra se igen!... Semmi császárocska az, koldus, mint a konstantinápolyi leprások... Jó helyre fordult az ebhitü kapitány, sok jó ozmán vitéz megölője! Igaz, mindenkor siettek lekicsinyelni a török fővezérek az ellenséget, gyalázni, pocskondiázni még maguk között' is, mintha ezzel is közelebb lennének biztos győzelmükhöz. Az igazságot azonban szóvirágaikból is ki lehetett hámozni. Achmed csak kezével intett, mert a köhögés nem engedte szóhoz jutni. Elismeréssel vegyes csodálat ült golyóforma szemében ,amint a vezérlő pasára nézett. — Milyen koponya! — gondolta. — Mindenről tud, ami a Birodalomban és a Birodalmon kívül történik... Pertáf észrevette ezt, de nagy szerénysége nem engedte, hogy ennek valami jelét adja. Tovább folytatta beszédjét: — A németek és magyarok hitvány császára összehívta az országgyűlést, segítenék a magyarokat —• ellenünk! A német urak Ígértek is segítséget, hehe... de mindjárt árat is szabtak. Nem kevesebbet, mint — Magyarországot! igazhitű vezérem, nem kevesebbet, mint Magyarországot, ha minket segítenek kiűzni az országból. Mehemed, a lippai és Szelim, a vörösesszakállú, fiatal aradi bég olyan mulatságosnak találták ezt, hogy nyerítő nevetéssel csapkodták selyem bugyogóikat. — 8 mit szóltak ehhez a magyar kutyák? — kérdezte végre Szelim. Pertáf pasa, anélkül, hogy kiesett volna fenséges nyugalmából felelt: — Nem is tudják, hehehe! Volt rá gondja az ebhitű Habsburgnak, hogy ne kürtölje világgá árulását. A magyarok meg el sem hinnének ilyesmit felséges császárjukról!... Pedig az ünnepélyesen megígérte rendjeinek, maga és utódai nevében, hogy Magyarországot a germán birodalomhoz csatolja. Magyarországot, mely máris a mienk!... Szigetvár akár nincs is a föld színén. Gyulával meg mienk lesz a vajda országa, meg Felvidék. — A vajda igényt tart Gyula várára! — szólt elsötétedő arccal Achmed pasa. Pertáf legyintett, mintha alkalmatlan legyecskét zavarna el maga elől. — A vajda... Csak higyje magát a mi dicső urunk fiának! Jámbor tulok... Azt hiszi, majd táljára rakjuk a tűzből kikapart gesztenyét. Szelim, aki még fiatal volt ahhoz, hogy feltegye a naiv kérdést, így szólt megzavarodva: — Dehát... a felséges padisah — aki felett Allah áldása lebegjen! — hitlevelet adott a vajdának, pecsétjével, hogy neki adja Gyula várát. Hát akkor? ... Elhallgatott, várakozva nézve a vezérlő pasára. Az gúnyos mosollyal viszonozta pillantását. — Fiatalságod ment, igazhitűek bégje. Tanuld meg, míg nem késő: sose vedd komolyan,. л
