Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
élettelen bábuk: lélektelen csavarjai az öldöklő gépezetnek. Idegen szem nem láthatta a sátor belsejét, idegen fül nem hallhatta a vezérek tanácskozását. Feje kockáztatása nélkül nem léphette át idegen a sátor bejáratát. Csak az idétlen siketnémák, ezek a fél-emberek, kik számára semmit nem mondhatott az erdő zsongása, madár füttye, ágyú döreje; kik nem fejezhették ki szép emberi szóval szívük örömet, fájdalmát. .. Pedig de szerette volna egy a katonák közül felbillenteni a sátor függönyét, kihallgatni a vezérek beszédjét!... Kökény Imre álmatlanul forgolódott a kémek sátorában. Teste tüzelt, mint az izzó parázs, feje majd szétpattant a megfeszített gondolkodástól. Bőrtömlője után tapogatott; aztán hatalmas torkán lefelé kortyolgatta a hűs boritalt. Ettől lehűlt kissé és hallása még élesebb lett. Felült. A takarót nem kellett ledobni magáról, felöltözve feküdt le, kétélű kését is övében hagyva. Sokat kockáztat ma éjszaka. De inkább önkezével mártja kését szivébe, minthogy az átkozottak kezébe kerüljön!... A sátor belsejében csak a behemót oláhok szuszogása hallatszott. Egyikőjük tátott szájjal, hangosan fújta a levegőt a sátor teteje felé. Amint lépett egyet Kökény Imre, csaknem elbotlott egy kinyújtott lábban. Úgy érezte, szinte már torkát szorongatja a sátor levegője... Kilépett a szabadba. A sátorerdő zeg-utcáin úgy suhant tova mint az árnyék. A strázsáló őröket nagy ívben kikerülte, bár azok legtöbben álmosan pislogva támaszkodtak puskájukra, a tiltott borital kóstolgatása miatt. Kökény Imre behunyt szemmel is odatalált volna a vezéri sátorhoz. Még napvilágnál pontos térképiét rajzolt magának mindentfigyelő szeme. Inkább csak arra volt gondja, őt meg ne lássák. Most már csak sátortól-sátorig lopózott. Megfeszült minden idegszála. A vér zúgott fülében, mintha riadót fújna... Belépett a vezéri sátorba! Míg nem késő... Kár minden percért, minden elmulasztott mondatért, ami ott elhangzik... Talán az ő éberségétől függ Gyula megmentése. Aki az ellenség szándékát tudja, félig csatát nyert. Pillantását beletúrta a sötétbe, hogy legalább a csillagok sziporkázása mutasson neki valamit... Ahogy megszokta a sötétet, látott is. Tőle balra egy alak közeledett az egyik sátor mögül, annyi zajt ütve csak, mint egy surranó egér. Az egyik siketnéma volt. Talpas ezüsttálcán gyümölcsöt vitt, frissítőnek; pikkelyes ananászt, rubinpiros almát, mézédes datolyát. Még arcának vonásait is kivehette Imre; átszellemülten nézte a gyümölcsöt, mintha csak isteneknek való nektárt vinne. Bár nem hallott, ösztöne mégis arra késztette, hogy megforduljon. Későn. Vaskapocsként szorult nyakára öt izmos ujj és hirtelen eleresztett ezüsttálcáját egy másik kéz elkapta, hogy koppanása fel ne riassza az alvókat... Nem volt nehéz dolga Kökény Imrének. Úgy érezte mégis, megfő saját verejtékében, míg ujjai az élő húsba markoltak, hogy kioltsanak egy életet. Óráknak tetszett, míg a vergődő test el ernyedt kezei között és a földre rogyott. — Bár a basátok fekete lelke szállt volna ki belőled! — lökött egyet Imre undorodva a holton, ezeket gondolva: Embert ölt. Igaz. Nem ártott neki az idétlen. Az is igaz. De nem azt szolgálta-e minden lépésével, minden mozdulatával, aki véreinek megölő ellensége? Ki pusztítani jött hordája élén az országba, hogy ártatlan embereket, jámbor asszonyokat öljön, raboljon?... Az idő sürgetett. A holtat egyik nyeregtartó sátorhoz húzta, de utoljára még megvizsgálta az eltorzult arcot. Barna bőr... keskeny szemrés, duzzadt orcák... Barna festékre nem volt szüksége. Napok óta festette bőrét halvány diólével, hogy ne tűnjék fel hirtelen barnulása. Szép hollószárny bajszát még elmúlt nap leberetváltatta. Amit azóta hordott, azt cserélgethette, ahogy tetszett. .. Most zsebrerakta és puha kenyérmasszát vett elé kebeléből. Bevette szájába éa feltolta pofahusa és felső állkapcsa közé kétoldalt. Arca duzzadt lett ezáltal, szemrése összeszűkült. Az már igaz, meg nem ismerték volna vitéz társai! De azért elévette kis bőrzacskóját is, mit még Konstantinápolyban vett egy mézeskalácsostól, kalácsfestésre való piros porral. Belémártotta nyelvét. Émelygős ize volt, hogy köpni lett volna kedve. De azért megforgatta szájában. Ha gyanút fognának, ne látsszék más a szájában, mint a piros húscafat. Mint akinek kivágták a nyelvét és akarva sem tudna beszélni... Aztán lerángatta az egyiptomi felső ruháját és magára öltötte. Sajátját elrejtette a tábori konyha felé vezető úton, hogy ha kijön (ha ugyan lesz rá alkalma!), megtalálja. Kicsit kényelmetlen volt a ruha dereka, de egyébként nem tűnt fel, hogy nem reája szabták. Felső része dús redőkben takarta el hf'talmas mellkasát. A szertegurult gyümölcsöt összeszedte. A törődöttet elhajította, a porosabbat ruhájába törülgette .Felvette a tálat s éppoly nesztelen léptekkel, mint a többi szolga, megindult a vezéri sátor felé. Idegei annyira élesen válaszoltak minden neszre, minden újabb behatásra, hogy ha valaki most meglöki, talán fel is ordít kínjában, mint a megsebzett állat. Egy pillanatra megjelent előtte Gyula vára. Tisztán látta maga előtt a fehérfalú derékvárat, az ötszögletű sarokbástyákat, szűk lőréseket s mintha a lőrések mögül csupa aggódó, sürgető szem meredne feléje... Ez megerősítette hitében: Be kell lépnie a sátorba, még ha maga a Halál tanácskozik is odabent!... A főtt kávé kesernyés illata fogadta, amint mélyen meghajolva belépett, maga elé tartva gyümölcsöstálját. Rá se hederintettek! Achmed, Temesvár basája éppen valami nevettetőt mondott, mert az ősz, kistermetű Pertáf kivette 3
