Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
és Matyikét, akik, még utoljára az idén, terített asztallal várták őket. Harkály Hugóval találkoztak útközben. — Nem tartasz velünk? — kérdezték tőle. De az öreg harangozó csak a fejét rázta. — Nehéz már nekem olyan messzi út. Majd, ha nagyon hideg lesz, én is elvonulok, addig meg legalább lesz, aki elharangozza a delet. Csak menjetek, de tavasszal visszavárunk benneteket! Sün Samutól és Sün Simikétől is búcsút vettek. Mikor Bagoly Bertalan tanító úr házához értek, azok már rendezték a lakást Béluskával, ahova majd hosszú téli alvásra vonulnak, és hátatfordítanak a nagy télnek. Bagoly Bertalan tanító úr feltette a szemüvegét, úgy nézte meg Rigó Rózsikát. —■ Milyen csinos kosztümöd van, Rigó Rózsi! — Nem az én érdemem — szerénykedett Rigó Rózsi. — Seregély Sára varrta, éppen tegnap lett készen. Magában meg azt gondolta Rigó Rózsi: Hogy éppen csak Bagoly Bertalan tudja észrevenni, milyen csinos a kosztümje... Pacsirta Pál figyelembe sem vette. Hiába, nincs benne egy cseppnyi udvariasság sem... Még Varjú Vendeléket is felkereste ezen a napon, megbocsátva a kis falánk fiókának azt, hogy egyszer majdnem leharapta a fejét nagy éhségében, amikor látogatóba ment hozzájuk. Útrakeltek. Aki tehette, felkapaszkodott a legmagasabb fára, onnan kísérte útjukat a szemével, ameddig látta. Mókus Matyi a fa legtetejében volt, onnan kiabálta le Mókus Miskával azoknak, akiknek nem jutott emeleti ülőhely, hogy merre tartanak a vándorok. Pacsirta Panna és Pacsirta Pál elkísérték őket egy darabig, aztán visszafordultak az elcsendesedett erdőbe. Gyöngyharmat királykisasszonytól sem felejtettek el búcsút venni az énekesek. Dehogy is felejtettek! Hiszen úgy szerette őket a szépséges királyleány. Kedvenc dalát énekelték el neki, s mikor útrakeltek, Gyöngyharmat sokáig integetett utánuk szobájának ablakából... Itt volt az ősz. A szél egyre vadabbul száguldott a csupasz ágak között, és közben gúnyos, hangos nótát dudorászott, mely arról szólt, hogy már közeledik valahol Télapó, akinek fehér hó van a puttonyában, és jégcsap lóg a subája alatt... Aki csak hallotta, fázósan húzódott össze, és meleg helyet keresett magának. Olyan csendes lett az erdő! A békák esti hangversenye is elmaradt. Kutykurutty, a fejedelem, lehúzódott téli palotájába s a többi béka is, az énekesek és a szolgák, mind, mind befúrták fejüket a tó alatti iszapba, és téli álmukat aludták. Hova lett a Tücsök Tini és Tücsök Tamáska hegedűje? Nem tudta senki. Elvonultak ők is valahová, nem mondták meg senkinek, hogy merre, csak egy este hiába várták a fenyőfa alatti fűszálacskák, hogy elhúzzák kedves nótájukat, Tücsök Tini és Tücsök Tamáska eltűnt s a főszálak tudták, hogy nem is látják őket többé kikelet előtt. Kakukk Krisztina a kapufélfától sem vett búcsút, úgy ment el melegebb vidékre, de hiszen nem is siratta őt senki, különösen most, hogy mindenki annyira el volt foglalva. Mókus Máli az utolsó mogyorót is megvette a piacon, hogy tele legyen a kamrája, mert bizony hosszú a tél, és miből, honnan vesznek eleséget, ha elfogy, amit gyűjtöttek? Még Nyuszi Nusi is kibátorkodott a mezőre, és finom fejeskáposztát hozott haza, hogy el ne pusztuljanak Nyuszi Pubival a télen. Most már a téli bundát viselték. Varjú Veronika is kiment a tolipiacra, hogy mint gondos mama és mint gondos feleség, jó melegen kibélelhesse a fészkét télire, ne érezzék a tél fogát. Aztán behúzódtak kényelmes lakásukba, és alig mozdultak ki naphosszat. A nyárról, meg a régi szép, meleg napokról beszéltek, ők nem néztek téli eleség után. Ha már nagyon hideg volt, és a hótakaró alatt sem találtak, ennivalót, időnkint bemerészkedtek a város belsejébe, ott mindig akadt ennivaló. Mókus Miskának, nemhiába, hogy egész nyáron csak a hafüggönye mögé rejtőzve figyelte és nagyot nevetett szegény Hasszán furcsa, álomkóros viselkedésén. De a négy hűtlen barátot alaposan megbüntette. Táblát aktsztatott a nyakukba: “így jár, aki hűtlen és hálátlan barát és barátból ellenséggé lett.” aztán arccal a ló farka felé fordítva, lóra ültették őket, így kellett végiglovagolniok a város legnépesebb utcáin, mindenki mulatságára. A tanácsülés után megint bevezették a palota legékesebb termébe, pompás ebédet szolgáltak fel neki, csodaszép zene szólalt meg, végül Abul- Hasszánt “az igazhívők kalifáját’’ ünnepélyesen megkoszorúzták. A mulatozás vége felé a kalifa elrendelte, hogy töltsenek álamport Hasszán borába és mikor elaludt, hazavitette anyja házába. Mikor felébredt szegény Abul-Haszszán, most már igazán nem tudta, hogy mi az igazság. — Ki vagyok? — kérdezte anyjától — és ki vagy te? A jó anya csak ijedezett: — Fiacskám, beteg vagy? Nem tudod, ki vagy és hogy ki vagyok én? Abul-Hasszán vagy, az én kedves jó fiam! De Hasszán hitetlenül rázta fejét: — Én az igazhívők kalifája vagyok! —• ismételgette váltig. Anyja csak rémüldözött: — Édes fiam, megzavarodtál! Nem is emlékszel semmire? Nem tudod, mi történt tegnap a városban? Négy ellenségedet és szomszédodat szégyenlóra ültették és nyakukban szégyentáblával járták be a várost! Abul-Hasszán felugrott: — És még azt mondod anyám, hogy nem vagyok az igazhívők kalifája? Hiszen büntetésüket én rendeltem el tegnap! Szegény Hasszán egyre törte a fejét, hogy bele is fájdult, de csak nem tudott visszaemlékezni, mi történt vele. Néhány nap múlva megint megjelent nála ismeret(Folytatás a túloldalon) (Folytatás az előző oldalról.) 49
