Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
míg el nem játszották a visszatért királykisasszony legkedvesebb dalát a legnagyobbik vízírózsa tetején. A manótestőrök daliás kapitánya még akkor megkérte Gyöngyharmat kezét és Csupaszéin király megígérte, hogy a tavaszon meg is tarthatják a lakodalmat. V. A gonosz Görgő ezalatt felébredt mély álmából. Hatalmasat ásított barlangja mélyén, és amint csúf szemét kinyitotta, első volt, hogy a sziklára pillantott, amelyen a királykisasszony ült. Nézett, nézett. Megdörzsölte a szemét: azt hitte, talán káprázik, azért nem lát ott senkit. De bizony hamar meggyőződhetett róla, hogy valóság, nem is álom; a királykisasszony nincs sehol. A szépséges királykisasszony eltűnt! Éktelen düh forrongott a gonosz Gorgóban. Szerencse, hogy senki nem volt abban a pillanatban a közelében, mert az meghalt volna a kezétől. Kiszaladt a barlang elé. Ott sem látott senkit. Csend volt, még á 'Csúszó-mászó kígyók is eltűntek valamerre a föld alá a csípős csalánlevelek közé. Gorgó lassú, lopakodó lépteivel, mint máskor is szokta, átlopódzott birodalma határán az állatok erdejébe. No de amit ott látott, attól sem derült fel az arca. Látta, mint vigadnak a királyi palotában, hogy örül az erdő minden lakója, s egy pillanatra Gyöngyharmatot is meglátta egy ablak mögött, amint éppen a manótestőrök daliás kapitányának kezében tartotta kis kezét. Ekkor gonosz terv született meg csúf, bozontos fejében. Visszafutott barlangjába, és olyan jókedve kerekedett saját ötletétől, hogy még táncra is kerekedett. Öklét nevetve rázta a manókirály vára felé. — Haha! Majd szorultok ti még ott! Majd jajgattok, de akkor már késő lesz. Ott pusztultok mindnyájan... Ó, ha csak sejtették volna, mit tervei Gorgó, hogy megrémültek volna mindnyájan. Nyuszi Nusi nem sétált volna olyan andalogva a lombját hullató százesztendős tölgyfa alatt, és Mókus Matyi sem kergetődzött volna olyan vidáman az ágak között azzal a huncut, haszontalan Mókus Miskával. Még Szarka Szidi is felhagyott volna a pletykálással, és Isten tudja, milyen messzire röppent volna rémületében. Arról jött a veszedelem, »merről nem is sejtették, a medvék erdeje felől. Medve Marcsika éppen új fehér főkötőjét vasalta a barlang elé kitett vasalóasztalon és a három kis bocsocska vidáman hancúrozott a magas fűben, mikor Mackó Mici magasra tartotta fel az orrát, úgy szimatolt a levegőbe. — Érzitek? — Micsodát? — figyelt fel a másik kettő is, s aztán egyszerre felkiáltottak. — Füst van! Úgy látszik, ég valami!... — Nézzétek csak! — kiáltott fel Mackó Maci és mindnyájan abba az irányba néztek, amerre mutatott. Az erdő határa felől, amelyen túl nem is tudták a kis mackók, milyen világ kezdődik, vastag füst gomolygott, elhúzódva a manókirály büszke várának irányába. Medve Mihály is szeme elé tette kezét, úgy nézett a füst irányába, aztán gyorsan kivette a pipát a szájából, és így szólt Medve Marcsikához: — Most elsietek, anyjuk, segíteni az apró erdei népségnek, mert úgy látom, nagy veszedelemben vannak. Tán maguk sem tudják, hogy mi vár rájuk. Hátha tudok segíteni nekik. Futott Medve Mihály, amint csak kövérségétől tellett, és nyomában ott loholt a három kis bocsocska is. Meg sem álltak a királyi vár kapujáig. Ott Medve Mihály leült a földre, elővette piroskockás hatalmas zsebkendőjét, s törülgette verejtékező homta, hogy Saad és Saadi meglátogassák. A látogatás nem késett sokáig. Saad és Saadi is nagyon örültek Hasszán szerencséjének. Nem győzték csodálni szép új házát, gyönyörű kertjét. Ott is maradtak éjszakára, hogy másnap reggel korán kimenjenek a birtokra, melyet Hasszán a város környékén vásárolt. A nyaraló kertjében Haszszán fiai játszadoztak. Egyikük felmászott egy fára, mert valami furcsa tárgyat látott az ágak közt. Előbb azt hitte, hogy madárfészek, de mikor közelebbről megnézte, akkor látta, hogy elviselt, rongyos turbán. Ledobta a fáról, éppen Hasszán lába elé, aki elveszettnek hitt turbánjára ismert benne. Nyomban kibontotta, hát ott volt benne érintetlenül a százkilencven arany, amelyet annakidején iSaaditól kapott. A két vendég ezt a napot is Hasszánnál töltötte igen kellemes beszélgetésiben. Estefelé lóháton indultak el Bagdad felé. Útközben megálltak egy földműves házánál és abrakot kértek lovaiknak. Egy rabszolga hatalmas cserépedényben hozta az abrakot. Hasszán ráismert a repedt fazekára, gyorsan kiürítette és megtalálta benne a százkilencven aranyat ugyanabba a rongyba csavarva, amelybe annakidején tette. — Micsoda szerencse! — kiáltotta örömében. Most már tisztán állhatok előttetek. Akkoriban a balsors üldözött, és a pénz sem segíthetett rajtam, de most, hogy a szerencse kereke megfordult, még régi elveszett jószágomat is megtalálom! Saadi is belátta, hogy a gazdagság Isten adománya és a szegény ember csak Isten segítségével javíthat sorsán. (Folytatás az előző oldalról.) 59
