Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
MESE A HÓPELYHEKRŐL Egyszer a hópelyhek ott fenn a felhőben igen lekívánkoztak a földre. Hiába mondta a felhő, hogy ha egyszer lerepülnek, vissza nem jöhetnek többé az ő ölébe; mégis csak lekívánkoztak. Ekkor a felhő a legkíváncsibbaknak azt mondta: — Jól van! begyen kívánd ságtok szerint. És előhívta a szelet, hogy vegye hátára a hópelyheket és vigye le a földre. A szél ott termett, nagy suhogó szárnyán vitte le őket gyorsan-gyorsan a földre. Milyen szép volt úgy repülni a szél hátán! De hamar, véget ért az utazás. Egyszer csak lenn voltak a barna, sáros földön. Egy ideig még fölötte lebegtek, forogtak, táncoltak, de bizony nem táncolhattak soká. Az egyiket elolvasztotta a nap. Ennek egészen elveszett a nyoma is. A másik, amint táncolt, a porba esett. Ott piszkos lett, eltaposták és senki sem látta többé. A harmadik a vízbe fulladt. A negyediket a föld egyik hasadéka nyelte el. A í ötödiket egy kis fiú bevitte a szobába és mert olyan szép csillagalakja volt, meg akarta mutatni kis testvérkéinek. De közel ment vele a kályhához és a kis csillag parányi cseppé vált. A hatodik, amint látta, hogy milyen rossz soruk van a földön, kérte a szelet, vigye őt vissza a felhőbe. A szél megsuhintotta szárnyát, felkapta a kis pelyhet, megforgatta és azt mondta: — Lásd, miért nem maradtál a felhő ölében? Miért nem fogadtál szót a felhőnek? Most már oda vissza nem kerülsz. — Fogta és nekidobta a falnak, hogy széjjelfoszlott. Ez történt a szegény kíváncsi hópelyhekkel: nem maradt közülök hírmondónak egy sem. szik a fák között. Nagyon szerette volna tudni a hold, hogy mi is történt tulajdonképpen, és elhatározta, hogy ma éjjel végére jár a dolognak. Ha máskép nem tudja meg, felébreszti a bodzabokorban alvó Kakukk Krisztinát, és megkérdezi tőle. Úgy is cselekedett volna, ahogyan eltervezte, de egy felhő éppen eléje tolakodott. Hiába akarta kikerülni, nemhogy arrébb vonult volna a felhő, hanem még másik, harmadik is sorakozott melléje, s így szegény hold elől teljesen elzárták a kilátást. Beborult az ég egészen. Sün Samu észre sem vette, amikor elindult, Sün Simikével a nyomában, hogy felkeresse régi ismerősét, Vakond Vazult. Bizony elég régen látták egymást, mert Vakond Vazul lent élt a föld alatt, feleségével, Vakond Vilmuskával, és csak nagyon ritkán jöttek fel a föld felszínére. Vakond Vazulnak éppen arra volt földalatti lakása, amerre Tücsök Tini és Tücsök Tamáska mindennapi hangversenyüket tartották, nem messze az illatos fenyőfák helyétől. Sün Samut és Sün Simikét nagyon szívesen fogadták, és készéggel megígérték nekik, hogy segítségükre lesznek. Vakond Vazul rögtön indult is a kamrába, ásóért és lapátért, hogy hozzáfoghassanak mielőbb a nagy munkához, amikor nagyot dördült odakint az ég. Sün Simike az ajtóhoz szaladt, és kinézett rajta. A szél éppen akkor kerekedett fel, és hirtelen kikapta kezéből az ajtó kilincsét, és becsapta mögötte az ajtót. — Micsoda vihar! — ijedtek meg mindnyájan, és nem tudták hirtelen, mitévők legyenek. Hallatszott, hogy az eső is megeredt, és ugyancsak veri a lakás ajtaját. Aztán újra nagyot dördült az ég. Kerekedett olyan vihar, amilyet régen nem értek. A szél vadul nyargalt a fák között. A vadkörtefának úgy megrázta az ágait, hogy minden ízében reszketni kezdett, és ijedtében leveleit kezdte hullatni. Csupaszem király becsukatott minden ajtót, ablakot és teljes sötétség lett az erdőben. Csak akkor lett egy-egy pillanatra vakító világosság, mikor villámlott, s a villámok mint hatalmas tüzes kígyók szaladtak át a felhők között. Kucsma Kati ilyenkor úgy félt, hogy összehúzódott, amilyen kicsire csak tudott, és számos csemetéjét ijedten ölelte magához. Azt kívánta, inkább legyen akármilyen sötét és hadd fújjon a szél is, csak villám ne legyen egy sem, mert ő mindjárt meghal ijedtében. Nyuszi Nusi, aki különben is gyáva teremtés volt és minden kis neszre összerezzent, most az egész idő alatt, amíg a vihar tartott, egy szemlehúnyást sem aludt féltében. Kétszer is ráfordította a kulcsot az ajtóra, és rettegve virrasztóit Nyuszi Pubival, a kisöccsével együtt. Nem tudott aludni Mókus Matyi sem. Hallgatta a szél zúgását, és mindenféle hátborzongató történet jutott eszébe, amelyet még Mókus Miska mesélt neki a nyáron, az a haszontalan, csak azért, hogy őt ijesztgesse. Annál jobban félt, mert jó mamája, Mókus Máli, nyugodtan aludt ágyában. Egyre zuhogott az eső, és Sün Samu, mikor látta, hiába várják, hogy lecsillapodjék egy kicsit a vihar haragja, azt mondta a többieknek: — Azt hiszem, hogy reggelig sem áll el a vihar. Legjobb lenne, ha most fognánk a munkához. Most úgyis alszik Gorgó, vagy, ha nem alszik is, elnyomja majd a munkánk zaját a dörgés, meg az eső zaja. Gyertek, segítsünk a királykisasszonyon. Ki tudja, hogy fél most... Ne törődjünk a viharral. Igaz, hogy mindnyájan nagyon féltek, de mert jó szívük volt, és nagyon szerették a szépséges Gyöngyharmatot, szembeszálltak a viharral. Még lámpást sem vittek magukkal, hogy minél észrevétlenebből dolgozhassanak. Ásót és lapátot vettek magukhoz, és elindultak az esőben. Elöl ment Sün Samu, mint a legöregebb és a legbátrabb mind között. Utána Vakond Vazul és Vakond Vilmuska bandukolt és Sün Simike zárta be a menetet. Az eső feláztatta a földet, nehezen tudtak előrehaladni.
