Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
hideg eső a nyakukba esett és megborzongtak. Hosszasan bolyongtak, míg megtalálták azt a helyet, ahol megkezdhették az ásást. Az volt Sün Samu terve, hogy alagutat ásnak, egészen Görgő barlangjáig, és azon keresztül szabadítják meg Gyöngyharmatot, míg Görgő mély álmát alussza. Bizony nem volt kicsi feladat, amire vállalkozott, mert nagy darab földet kellett keresztülfúrniok, és nagyon kellett vigyázniuk, észre ne vegye senki, amint dolgoznak. Isten mentsen tőle, hogy Szarka Szidi meglássa őket! Nyomban kibeszéli a tervüket, és Görgő is neszét venné. Még jobb is, hogy ilyen vihar van, talán éppen az ő segítségükre jött... Vakond Vazul teljes erejéből megkezdte az ásást, egy terebélyes naspolyabokor alatt, Sün Samu meg Sün Simike átlopództak a határon, hogy újra körülnézzenek Görgő barlangja körül, óvatosan, lassan haladtak előre a sötét bokrok között, és meg sem mukkantak, mikor a barlang bejáratához értek. Hallgatóztak. Bentről hangos horkolás hallatszott. Görgő aludt. De minden zajon, esőcsapkodáson, szél zúgásán, és a Görgő horkolásán is keresztülhallatszott, hogy valaki sír bent a barlang mélyén. —• Hallod? — súgta Sün Samu. Sün Simike bólintott, és nagyon szeretett volna bekiáltani a barlang száján, hogy: — Jövünk már, Gyöngyharmat, ne sírj! —• de tudta, hogy azzal elronthatna mindent. Óvatosan visszalopództak és Vakond Vazulnak és feleségének segítettek. Ástak-ástak és alig szóltak egymáshoz munka közben, csakhogy minél hamarább készen legyenek. Nem aludtak ezalatt a királyi várban sem. A király akármilyen álmos volt is, nem bírt addig lefeküdni, míg meg nem érkezik Sün Samu a jelentéssel, hogy készen van a munka, és éppen úgy várta Csupafül királyasszony is. Ott ült a palota belső ablakánál, amelyik a kapura nézett, és várta, hogy nyíljon a nagy kaipu. Minden villámlásnál összerezzent ő is, és egyre Gyöngyharmatra gondolt. A testőrök daliás kapitánya pedig nyugtalanul járkált le-fel szobájában, és olyan hangosan dobogott a szíve, hogy jobban hallatszott, mint a sarkantyújának pengése. Ő sem várta kevésbbé Sün Samu jelentését, mint a király és a királyné. Végül is nem bírta tovább a várakozást. Felnyergeltette aranypej paripáját, és kivágtatott a kapun. Nem törődött sem esővel, sem villámlással, sem sárral, csak akkor állította meg a lovát, mikor valaki felkiáltott hozzá: — Itt vagyunk már, vitéz testőrök daliás kapitánya! Mi vagyunk itt, Sün Samu és fiacskája, és megyünk a várba egyenesen, jelenteni, hogy kész van az alagút... A daliás kapitány lehajolt a lóról, és hálásan szólt le Sün Samuhoz: —• Sohasem fogom elfeledni segítségteket. Nélkületek még most is sirathatnék Gyöngyharmatot. De most már azt mondjátok meg, hol van az alagút bejárata, mert én magam akarőm hazahozni a szépséges Gyöngyharmatot. — Majd Simike elvezet odáig, daliás kapitány, én meg bemegyek a várba, és hírülviszem, hogy megtaláltuk Gyöngyharmatot, és te már hozod is hazafelé! Csakhamar odaértek Sün Simike meg a daliás kapitány az alagút bejáratához. A testőrök kapitánya fához kötötte lovát, aztán megindult Vakond Vazul után a hosszú, sötét alagútban. Már jó ideje haladtak előre, amikor egyszerre csak halk zokogás ütötte meg a fülüket. Minél közelebb értek a föld alatt Gorgó barlangjához, annál jobban hallatszott Gyöngyharmat királykisasszony keserves sírása. Egyszerre csak megállt Vakond Vazul és halkan odasúgta a daliás kapitánynak: — Itt vagyunk most már, éppen a barlang fala alatt. Gyöngyharmat egy sziklán ül és zokog, Gorgó meg alszik, hallod a horkolását? Míg alszik, könnyűszerrel kihozhatod a királykisasszonyt. HASSZÁN SZERENCSÉJE Bagdadban, a nagy Harun al Hasid kalifa idejében, élt Hasszán, a kötélgyártó. Szegény ember volt, akármilyen szorgalmasan dolgozott is éjet-napot egybevetve, mégis csak szűkösen tudta eltartani családját. Volt két jó barátja, egyiket Saadnak hívták, a másikat Saadinak. Saadi azt állította, hogy gazdagság nélkül nem lehet boldogság a földön, gazdagságot azonban csak ésszel, ügyességgel, kitartó munkával lehet szerezni. Másik barátja Saad azonban úgy vélte, hogy a szegény emberek meggazdagodása Isten kegyelmétől és a sors szeszélyétől függ. Addig vitatkoztak, míg elhatározták, hogy próbát tesznek, kikeresnek egy j óravaló mesterembert és pénzzel segítik. Hasszánt választották, mert tudták, hogy becsületes és szorgalmas. Saadi kétszáz aranyat adott neki. Ha okosan bánik vele, hamarosan meggazdagodhat. Hasszán boldogan fogadta el a pénzt. Tíz aranyért árut vásárolt, a többit bekötötte turbánja szélébe, azután útnak indult, hogy jó haszonnal túladjon a portékáján. Útközben egy sas lecsapott és el akarta venni a húst, amit útravalónak vitt magával. Hasszán keményen védekezett, közben a turbán leesett fejéről, a sas megragadta és elröpült vele. Oda volt a sok drága arany. Hasszán búsult egy darabig, aztán beletörődött sorsába, hazament és tovább dolgozott szorgalmasan. Két jótevője, Saad és Saadi ismét meglátogatták és látták, hogy életmódja, vagyoni állapota mitsem változott. Hasszán elmesélte kalandját, mire Saadi, bár nem akarta elhinni a furcsa kalandot, ismét kétszáz aranyat adott neki. Hasszán megint magához vett tíz aranyat, elköltötte árura, élelmiszerre, a megmaradt százkilencven aranyat pedig egy ócska cserépfazékba rejtette, (Folytatás a túloldalon.) 57
