Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Mégegyszer hátranézett, mint gondos gazda, rendben van-e minden a “fegyvertár” körül... •Akármilyen fáradt is volt aznap a két vándor, nehezen jött álom a szemükre. Szobatársaiktól újabb-meg újabb feleletet vártak kérdéseikre. — ... És a lakosság? — kérdezte még utoljára Pista Kakas Mískától, akivel egymás mellett volt keskeny vaságyuk. — Csak te ne féltsd a lakosságot, — dörmögött elő Miska szürke takarója mögül. Ásított. Mocorgott, aztán elnyugodva hozzátette: — Magyarok laknak itt körös-körül, nem árulók. Még a legegyszerűbb háziasszonyok is megosztják velünk utolsó falatjukat. Ha jönnek a ruszkik — azt mondják — értesítsünk mindenkit. Segítenek, ahogyan tudnak. — Fegyver nélkül? Tankok ellen? — vicsorgatta a fogát tehetetlen döhében Lehrer Péter, s akkorát rúgott hosszú lábaival, hogy nagyujját beverte a hideg vasrácsba. Felszisszent. Kakas Miska meg újra elmondta a maga igazságát, az elnyomott, bátor kis népek igazságát: — A fegyvernél sokszor többet ér a bátorság. Az elszántság. Na és ha meghalunk?... — kérdezte tegnap éppen egy öreg órásmester itt, a szomszédban. — Élet ez így?... — Pisztolyokért könyörögnek, hogy legalább egy bolsit elpusztítsanak, mielőtt ők is meghalnak. — Tudjátok, mit mondott ma reggel egy kis iskoláslány? — ült fel a sarokban egyik pesti mérnökhallgató: — ‘‘Rengeteg nagy kő van az udvarunkon. Az öcsémmel az udvari szoba ablakához hordtuk őket. Ha az ablak alá érnek a tankok, s kidugják a ruszkik a fejüket, fejbekólintjuk őket. Az öcsém meg azt mondta, a forró víz, .meg pláne zsír, az jobb. Mint az egri hősök csinálták. Ugye, a törökök is milyen sokan voltak, s mégis eltakarodtak? ...” Az egyetemista olyan komikus, magas hangon utánozta a kis iskoláslány vékonyka hangját, hogy az egész szoba harsogó kacajra fakadt. —• Nem szabad idáig engednünk őket! — komolyodott el aztán Kakas Miska, — ne feledjétek el, most mi vagyunk fölényben. Szabó bácsi azonnal hírt kap a leadón, merről közelednek, s fogadhatjuk őket. Elég szűkek az utcák, s ilyen helyen nem nagy legények ők sem. Meg aztán lejtős úton kell felfelé jönniök. A harckocsi csak addig veszedelmes, míg a kerekei működnek. Fene egye meg! — tört ki hirtelen. — A kerekeket kéne megállítani... Csend lett, csak néha törte meg a sötétet egy-egy nehéz sóhaj. Kint elállt az eső, s a fel-feltámadó szél idegesen táncoltatta a sárgafényű ívlámpákat. Az őrök fázósan topogtak a kapu előtt. * * * Réti Sándor nyolcadik osztályos tanuló a Balatonon csónakázott álmában. Méghozzá hat másik ült a kis csónakban: Lindi, meg Donajó Anti, aki rettentő hiamis hangon énekelte, hogy "Hajmási Péter, Hajmási Pált”, s a taktust egy kis evezővel ütögette a Kasza Peti kopasz fején. Ott volt Fekete Jóska is, kilógatva pózna lábait a csónak szélén. Varjas Berci a csónak végében néha szeméhez emelte géppisztolyát, mint a látcsövet, s éles hangon kiáltott: —• Vihar jön! A csónak elülső részében Keszthelyi Zsuzsa ült, hosszú szőke hajjal, mint Loreley a veszélyes rajnai sziklán, pedig, nem csodádatos? a valóságban nem is szőke! Most egyszerre felvisított: — Vigyázzatok! Az ég hatalmasat dördült — s hirtelen vége szakadt az álomnak. A csónakbeli ringatást durva rázás váltotta fel. — Ébresztő, fel! — kiáltott a napos, és mellettük ismét besemmisítették.” Elég szűkszavú parentáló a “szent királyok” országáról. Dehát igaz volt az, hogy a tatárok Sejbán khánjukat már ki is jelölték új ‘‘magyar királynak”. És az is igaz volt, hogy a tatár Béla király hamisított “királyi levelével” az elmenekülteket, a bujdosókat, a ‘‘hegyekbe és erdőkbe futott népet” haza csalta az elhagyott falvakba. Még lábon állott a búza, a halálraitélt nemzettel akart a mongol arattatni. Megszűnt a vérengzés. “S minden falu megválasztotta elöljárójának a tatárok közül azt, akit kívánt.” Majd annak rendje szerint ‘‘mindnyájan begyűjtötték a gabonát, s úgy azt, mint a szalmát, a szénát és más egyebet behordták a pajtákba.” Bizonyos konszolidáció állt be. írja is Rogerius: “békében és rendezett viszonyok között éltünk.” így jött el az ősz. Az életben hagyottak elvégezték a termények betakarítását, s a tatár felügyelete alatt le is szüretelt a nép, “de azt már nem akarták, hogy ők fogyasszák el azt, amit összegyűjtöttek.” Egy nap tehát kiadták a mongolok a parancsot, hogy ‘‘a falvakból a férfiak, nők, gyermekek együttesen jelenjenek meg előttük ajándékaikkal.” A tatárok át is vették az elhozott ajándékokat, majd “az ajándékok bemutatóit elvezették egy völgybe, és ott kirabolták, ruháiktól megfosztották, azután pedig rettenetes módon legyilkolták őket”, — tudósít az újra lángrakapott vérengzésről a váradi kanonok. Hogy miként mehettek végbe ezek a minden emberi képzeletet fölülmúló szörnyűséges tömegmészárlások, Tamás esperes értesít: ‘‘a nőket, aggokat és gyermekeket csoportosan sorba ültetik vala, és hogy öltönyeiket a vér be ne mocskolja, s a hóhérok el ne fáradjanak, köntöseiket mind(Folytatás a túloldalon.) (Folytatás az előző oldalról.) 53
