Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
nyájukról lehúzzák. S ekkor a kiküldött hóhérok mindegyiknek karját fölemelve, a tőrt könnyedén szivükbe szúrják, s így mindnyáj okát kiirtják vala.” Valóban vérben fuldoklóit az ország tatár kézen lévő népe. “Láttam ezalatt — írja a megmenekült szemtanú — megszámlálhatatlan sok kunt és tatárt, kik zsákmánnyal terhes szekerekkel, szarvasmarhákkal és barmokkal és más egyéb eszközökkel mindenünnen visszatértek.” Életben és vagyonban így pusztult a nemzet! Közben Béla király, hasztalan várva a keresztény hatalmak segítségét, maga igyekezett megszervezni az ellenállást a Dunántúlon. Sietősen megerősíti a városok falait, új hadat gyűjt, figyelteti a nagy folyó túlsó partján rekedt mongolt. És sürgős segítséget kérve, ismételten levelet küld a pápának. De már akkor nincs is pápa, csak másfél esztendő múltán történik meg az új választás. Beáll a tél. A hűséges Duna hömpölygő hátán jégtáblák jelennek meg. S mind több és több. Kemény tél Ígérkezik. “A tél annyi havat, jeget hozott, hogy ami már régen nem történt meg, a Duna befagyott.” Nagy veszedelem! S amitől iszonyodva rettegett az egész magyarság, bekövetkezett. A tatárok igazi mongol ravaszsággal élve, 1242 február első napjaiban Pest felett átkeltek a Duna jegén. Megszámlálhatatlan sokaságuk elözönlötte a még épségben maradt Dunántúlt. Sorra ostrom alá veszik a megerősített városokat. Voltak, amiket elfoglaltak, másokat sikertelen ostrom után maguk mögött hagytak, mert “mintegy a levegőben repülve, úttalan utakon és a legzordabb hegyeken átkelve, hol sohasem járt még hadsereg”, vágtattak át magyar földön és Szlavónián s rohantak le a tengerig: mindenáron el (Folytatás az előző oldalról.) csapódott az ajtó, ami az előbb még a Balaton feletti égzengést jelezte. Sanyi mérgesen fülére rántotta a takarót. Egy kéz abban a pillanatban lerántotta róla. — A szenvedésit, miféle harcosok vagytok? Azt akarjátok, a ruszkik csináljanak ébresztőt nektek? —• Mi az? Jönnek? — gurult ki az ágyból Lindi, s borzas hajával, ijedt szemével úgy látszott a hajnali derengésben, mint valami kövér krampusz. —• Jönnek, fiúk, — mondta komolyan a napos — egy hirtelenszőke, nagyfülü ipari tanuló, lapos, fekete formasapkáját magasan fejebúbján tartva. — Az egész főhadiszállás talpon van. A szobaparancsnokok mind Szabó bácsinál vannak parancsátvételre. — Hol vannak? — kérdezte síri hangon Donajó Anti a sarokban, s hogy mindnyájan feléfordultak, kínos mosolyra húzta a száját. — Hol vannak a... a cipőim? Nem találom. Míg behasalt az ágy alá, keresni őket, kicsit össze is szedte magát. így elárulni félelmét! Itt vannak, hát itt vannak. Na és?' Nem látott még elég ronda orosz katonát életében? Csupa ügyes, edzett férfi van itt körül, és... és a többi fiú sem fél! Lám, Fekete Jóska még fütyül is, és Réti nyugodtan kérdi, milyen messze van az első tank. —— Folytatjuk -----akarták fogni a királyt és a menekülőket. Hasztalan dühük Spalato, Kiissza, Trau alatt acsarkodott. Másik seregük március elején már Bécsnél nyargalászott. És ekkor váratlan, egyik napról a másikra, az egész vonalon, mintegy varázsütésre, megállt a harc. Úgy, mintha egy kilőtt nyílvessző sivitó röptében, egyszerre csak megállana a levegőben. A mongolok határtalan birodalmának mélyéből, ezer meg ezer mérföldről, megérkezett a hír, hogy Ogotaj, “minden tatárok khánja” 1241 december 11.-én meghalt. Batu, a fővezér, nyomban takarodót fuvatott, otthon akart lenni az új nagykhán választásánál. így, egyedül a Gondviselés szánó irgalmából menekedett meg akkor kontinensünk a pusztulástól. A rettegett s vakmerőén hódító tatár kard, tudjuk, valójában Európának s az egyetemes kereszténységnek feszült, de csak az előőrsön álló s a hűtlen magárahagyottságában is hűséges Magyarország testét járta át. Majdnem halálos döféssel. 1245-ben IV. Ince, az akkor Szent Péter trónján ülő pápa,, királyunkat II. Frigyes császárnak a “segítség reményében és feltételével” tett hűségesküje alól világos szavakkal feloldotta: “mert — mondja ki Ítéletét a kereszténység feje — sem a császár nem jött el, sem fiát nem küldötte el Béla országainak védelmére, holott Frigyest éppúgy, mint a többi keresztényeket, a természet szava is kötelezte volna” a tatárok rohamát véres testtel állómagyar nemzet megsegítésére. A másik Frigyes, az osztrákok hercege, nyomban, hogy a mongol kitakarodik hazánkból, Pozsony ostromára vetemedik. Sikertelenül. Különben pedig tizenhárom esztendővel a tatárdúlás után a Magyar Birodalom határai a legnagyobbra tágulnak ki az Árpádok uralkodása alatt. 54
