Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
magyarokat mindenütt harapásokkal nyelték el az élesfogú vadállatok, azután pedig meztelenül vetették, és adták ki a csupasz földre.” De nemcsak így képletesen, teljes nyíltsággal is megmondja a váradi kanonok a herceg úrról az igazságot: “élt a jó alkalommal, s gyalázatos módra az utolsó garasukig kifosztotta őket.” Az osztrák herceg várában ‘‘vendégül látott” magyar király nagy szorultságában a fejedelmi zsarolónak mindent megadott, hogy tovább juthasson. Kálmán herceghez igyekezett, a muhi csatában súlyos selbet kapott, haldokló öccséhez, Zágrábba. , Innen intézte aztán segítséget kérő leveleit a “vadállati kegyetlenséggel vérengző tatár’’ ellen: IX. Gergely pápához, II. Frigyes császárhoz és IX. Lajos francia királyhoz. A küldött követ a császárral azt is közli, hogy ha felszabadítja és megmenti Magyarországot, Béla király kész a nemzet császári megmentőjének esküvel fogadott hűbérese lenni. Segítséget azonban nem küldött senki. A francia király messze volt, IX. Gergely rövidesen meghalt, és interregnum állott be a pápaságban. A császár sem segített. Maga dolgával törődött. De a segítés feltételéhez kötött hűbéri felajánlkozást befejezett tényként tudomásul vette. És tovább háborúskodott a pápai hadakkal. Serege már Kóma közelében állott. Ekkor, 1241 nyarán, az volt a helyzet, hogy keresztény kontinensünk udvarai formás szavak közt sajnálkozva, ám elég könnyű szívvel vették tudomásul Magyarország tragédiáját. Egy évkönyvét író bajor szerzetes jámboran fel is jegyezte krónikájában: “Magyarországot háromszázötven esztendős fennállása után a tatárok ez évben meg(Folytatás az előző oldalról.) (Folytatás a túloldalon.) kövér, fekete, az Grisa. Tatár munkás. Az apját agyonszúrtak a vörösök még tizenkilencben... — Na, srácok — mondta Pécsi János, az esztergomi diák, inkább csak magának — itt aztán tanulhattok történelmet... — Nyet, nyet! — mondta a kis vörösképű “ruszki”, Kasza Peti kezét fogva. — Так! — kiáltott s kezébe kapva a grántátot, térdét félig behajlítva, hátralendített jobbjával adott erőt a hajításhoz. Mester volt ebben, első pillanatra látszott, s hogy célbadobta a gránátot, bulldog-arcát széles mosolyra húzva bólintott saját magának: —• Charassó! Fáradhatatlanul folyt az oktatás egész délután. — Hát az a két kislány kicsoda? — kérdezte Lehrer Péter két borzashajú iskoláslányra mutatva. — Az a szőke, rövidhajú az egyik fiúnak, Ágasdi Bercinek a húga. Első gimnazista. A másik, a copfos, amelyik most hajlik le a gránát után, Keszthelyi Zsuzsi, az ÉN iskolatársam. Legügyesebb lány az egész nyolcadikban. — S a legszebb egész Budapesten, igaz? — kacsintott rá gonoszkodva Pista, mire Sanyi lángbaborult arccal hajolt le, hogy ki sem oldódott cipőzsinórját megkösse... A legnagyobb meglepetés mégiscsak vacsora után várt a két esztergomi fiúra: A “srácok” megmutatták nekik külön “fegyvertárukat”, melynél furcsább arzenált ugyan nem látott még a világ. A vastagfalú pincében, melyet csak homályosan világítót meg egy dróton himbálódzó villanykörte, poros söröspalackok sorakoztak egymás mellett. — Tán italraktárotok van? — szaglászott gyanakodva Lehrer Péter a levegőbe, a mögötte baktató Kasza Peti azonban méltatlankodva kapta fel szeplős orrát. —• Hogy tetszik ilyet gondolni? Ezt mind a környékbeli nénik adták össze. Hadászati célra! Tessék csak jobban megnézni. * — De óvatosan! — kukorékolta Donajó Anti, egy darab lekvároskenyérrel tömve most is a fejét — mert robban! Pista kíváncsian emelt fel egy palackot. Megszagolta. Benzinnel volt megtöltve mindegyik. — iS ez a zsinór? — nézte a dugókból kilógó madzagot. — Foszforos gyutacs, — magyarázta Lindi, ki, mint általában a kételkedők, a legnagyobb lelkesedéssel emlegette az eleinte lekicsinyelt “bombákat”. Lehrer Péter furcsán mosolygott. Meghatotta ezeknek a fiatal fiúknak az elszántsága, hiszen ezek... ezek tankokkal akarnak szembeszállni, T34-es óriás szörnyekkel, egy kis benzines palackkal kezükben... — Hát a tank szerkezetét ismeritek-e? — kérdezte, mert okosabb dolog nem jutott eszébe, mire Lindi, gömbölyű méreteit meghazudtoló fürgeséggel húzta ki magát, fontoskodva fújva fel piros képét. Még bokáját is összecsapta, katonásan. Aztán három kiadósat tüsszentett, s azt mondta: — Igenis! Szabó bácsi apróra elmondta már, s képről meg is mutatta az igazi tankot. Ismerjük már, kívül-belül. — Ne tessék minket félteni, — mondta most felnőttes hangon, kézlegyintve Varjas Berci, az a fiú, aki Kasza Peti apjánál először megjelent az orosz géppisztollyal, hogy üzenetet hozzon a harcolóktól. Már jóbarátságot kötött a fiúkkal, elfogadta őket, csak éppen éppisztolyához nem engedett nyúlni senkinek. Hiszen azt ő szerezte, a forradalom első estéjén, a rádiónál, egy ávóstól, hátulról némítva el, mielőtt az leadhatta volna sorozatát a védtelen tömegre. Ez a géppisztoly nagyobb tekintélyt kölcsönzött neki a fiúk között, mint egy tucat labdarugó bajnokság, vagy két tucat szinjeles bizonyítvány. Valljuk meg, ebben az időben nagyobb szükség is volt erre. Most ő zárta be e sort visszafelé a lépcsőn, lomha járásával haladva a többiek után. 52
