Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
ség! S ezek uralkodtak, dirigáltak... Ez a Farkas “elvtárs” is disznópásztor volt azelőtt, írni sem tud rendesen. Úgy lett párttitkár, hogy negyvenöt után besúgta a bújkáló csendőröket, aztán meg segített véresre verni ükét. Ilyen akar nekünk dirigálni! Nahát. Mondtam is anyjuknak, mikor a két esztergomi legény betért hozzánk, hogy majd én eligazítom a dolgukat! Tanult ember ám, mind a kettő. Az egyik, Lehrer Péter, rokonyom is szegről-végről — Lizi néném sógorának a fia — így tudta azt is, hol lakunk, különösen okos ember: tanár a debreceni egyetemen Félig gyalog, félig alkalmi autón jött Esztergomba, hogy a másikkal találkozzék. Az még csak diák... Ezen aztán jóízűen összemosolyogtak az ajtóban állók. Intettek Magda néninek, aki észrevette őket, hogy csak hallgasson. Kifelé oldalogtak, az öreg meg nagyhangon folytatta: — Mikor bekopogtak hozzán, mondom, nekem úgyis van írásom, hogy a malomból lisztet szállítok az orosz kommandónak, még régrül, megpakkolhatjuk a kocsit, legyen ennivalójuk is a magyaroknak. Azt a négy sonkát-e! — mutatott a fehérresúrolt konyhaasztalra — szomszédasszonyok hozták, hogy kitudták, hová megyek... Majd meglátjátok, gyünnek még Esztergom felől sokan, mert ott már magyarok a vezetők. Azt mondják, a katonák mind a felkelőkhöz csatlakoztak, fegyverestől... —■ Igaz ez? — kérdezte Sanyi az esztergomi fiút. Az rábóiintott. — Igaz. Nem is teszik le a fegyvert, míg egy orosz lesz az országban. Most ugyan fennen hirdetik, hogy “tárgyalnak” a kitakarodásról, de a vidék nem hisz nekik. — Mi sem, — mondta nagyosan Sanyi, aztán hozzátette, mint aki furcsa titkot mond most: — Van ám négy oroszunk is! — Mi? Foglyot ejtettetek? — kérdezte Lehrer Péter, míg felfelé mentek a szűk lépcsőn, az emeleti hálók felé. — Nem foglyok. Harcosok. Egy este jöttek, fegyver nélkül, fehér kendővel a kapuhoz. Szabó bácsi vallatta őket, mert ő tud oroszul, de ezek már mind magyarul is tudnak egy kicsit. Az Agráregyetem felől jöttek. Ott látták, milyen bátran harcolnak a magyar diákok a tankok ellen. Nekik azt mondta a parancsnok, hogy a fasiszták, ellen kell harcolni, meg a földesurak ellen, akik vissza akarják venni a birtokot. Elegük volt a sok hazugságból — így mondták — s ők is szabadok akarnak lenni végre... Az egyiknél, Nyikolájnál, térkép is volt, orosz betűkkel ráírva: Berlin — és Budapest térképe volt! Először nem is akarta elhinni, mikor mutatta nekünk, aztán meg a földhöz csapta a sapkáját, s megtaposta. Mikor elmúlt a mérge, sorra ölelt minket, fiukat és könnyes szemmel simogatta a hajunkat, azt mondta: — Charaso... öharaso! A két fiatalember igen furcsállva hallgatta a fiú fecsegését Az megállt egy ablaknál, s lemutatott: — Nézzék meg maguk! Lent, a széles udvaron tényleg különös látvány tárult szemük elé. A szemközti árkádos folyosó védelmében a géppisztoly szerkezetét magyarázta két orosz. Igaz, már csak sapkájuk a régi, az is minden jelzés nélkül, de széles arccsontjuk és sokmással - hangzós szláv beszédjük elárulja őket. Az egyik, vörösképű, őszülőhajú kis ember, kézzel-lábbal magyaráz a köréje sereglett fiúknak. A szemközti céltáblák felé mutat, s megfogja az egyik fiú kezét fából készült gránátot akar célbadobni. A gyerek szeplős arca csupa izgalom és várakozás. Kopasz, kerek feje messzire világít. Sem jókora cipője, sem ruhája nem rá lett szabva, de lelkesedése nagyobb, mint akármelyiké. — Az ott Kasza Peti. Egy osztályba járunk, — mutatta be barátját messziről Sanyi, mintha az lenne most legfontosabb, ki melyik osztályba jár! — Az meg, aki tanítja, Alexander Pognov. Tanár volt egy moszkvai iskolában. Fizikatanár. A másik, az a rencsétlenség szakadt a lelkétvesztett nemzetre. Balsorsunk jegyében zajlik le április 11-én a muhi csata. “Nincsen száma a sok népnek, mely elvesze — panaszolja századok múltán is megrendültén a reánk mért csapást Heltai Gáspár. — Oda vészé mind a sok püspek is, az esztergomi érsek, a kolocsai érsek, a győri püspek, az erdélyi püspek, a nitrai püspek, a király kancelláriusa: a bácsi esperes. A kik futottanak vala a falukba, az egyházokba, azzok mind megégetnek azzokban: mind az egész mező két mérföldig, mind hegy völgy rakva vala embervérrel és embertestekkel, mintha mindenütt nagy disznócsordák járnának. Emberi szöm soha nagyobb veszedelmet nem látott. így füzeté meg Magyarország az 6 hitetlen visszavonását és latorságát”. A király maga is csak nagy nehezen menekült meg. Ellenállásról szó sem lehetett. A győztes tatársereg irgalmatlan vérengzést rendezett népünk között. “Minek a sok szó? — kiált fel siralmas énekében Rogerius. — Sem nemnek, sem kornak nem kegyelmeztek...” így járták be dúlva, rabolva, mészárolva az országot: “miután pedig mindent fölforgattak, és a hullákból már elviselhetetlen bűz támadt, elvonultak onnan — s csak a hely maradt meg ottan egyedül.” Senki emberfia közülünk nem tudta megállítani a vérengző hordát. Egyedül a Duna torpantotta meg őket. Bélát nyugatra való menekülése közben felkeresi Frigyes osztrák herceg. És a “rokon” s “fegyverbarát” a menekülőt, hogy az olasz krónikás szavaival éljünk: “megfontolt ravaszsággal kirabolta”. Ez, az enyhén szólva, utonállás a hercegnél akkor rendszer volt, mert mint Rogerius írja: “a szerencsétlen (Folytatás a túloldalon.) (Folytatás az előző oldalról.) 51
