Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
tak. És egy ilyen csetepatén a tatárok között kun foglyot is ejtettek. Ez a “kun” fogoly gonosz gyanúsításra adott okot. Igaz megítéléséhez idézzük Tamás spalatoi esperes krónikájából' a helyes magyarázatot: “A különféle nemzetekből — írja a tatárok hadi szokásait ismertetve a jólértesült kortárs —, kiket a háborúkban meghódítottak, s kivált a kunokból, roppant sok harcosuk van, kiket a csatára erőszakosan hajtanak; s ha valakit ezek közül észrevesznek, hogy remeg, s lelkének egész őrültségével nem rohan a halálba, fejét minden késedelem nélkül elütik. Magok a tatárok nem örömest teszik ki magokat a halálnak. . Szóval, a “kun fogoly” valószínűen efféle kun lehetett. Ennek ellenére el kell ismerni, a látszat mégis a kunok ellen vallott. S a látszat könnyen öl. Különösen háborúban. A lakósok pedig amúgy sem kedvelték a csak nemrégen letelepített “pogány jövevényeket”, hát vad lázongás tört ki a városban az “áruló kunok ellen”. Béla és a főurak nagyrésze ekkor még Budán tartózkodott, s itt volt Frigyes osztrák herceg is, aki a “király kérésére megjött, de mintha nem tudott volna semmit a történtekről, kevesedmagával és nem hadifelszerelésben” — jegyzi meg Rogeriusunk. Segítsége pedig csak annyi lett, hogy résztvett a főként németek által felbújtatott csőcselék gyalázatos gyilkosságában: az öreg kun király, Kötöny megöletésében. Aztán fegyverkezés ürügye alatt, sietve hazament Bécsbe. A kunok felháborodva fejedelmük hitszegő felkoncolásán, a vérengzésben kétségtelenül ártatlan Béla ellen fordultak. Várt segítségük helyett, ellenségként dúlva az országot, elvonultak délre. Végzetesen szerencsétlen napjainkban új s újabb sze(Folytatás az előző oldalról.) (Folytatás a túloldalon.) szállásra, ott, az a nagy, sárga épület, az oroszlánfejes kapuval. Nekünk itt a posztunk öt óráig... A fegyverkovács és lakatos Lakatos láthatóan büszke volt erre a szóra hogy “főhadiszállás”. Hiszen ahol főhadiszállás van, ott harcosok is vannak, ott erő is van és összetartás. S parancsnok ... A parancsnok. Szabó bácsi, Mindenki Szabó Bácsija a környéken, szótlanul nézte az előtte álló két fiatalt. Napsütött, csontos arcának keménységét szép magyar bajusza enyhítette Mikor haragudott, villámokat szórt fekete szeme, s valami lenyűgöző erő láncolta hozzá harcosait. Igazi katonaember, ki pár emberöltővel elébb nyeregből ette volna délebédjét is. Szürke, sima civilruhája fölött csak a széles katonaöv és pisztolytáska mutatta katona voltát. A szembenézés, úgy látszik, jobban kielégítetette, mint a két vendég hivatalos írása, mert azokba alig pillantott. — Üljetek le, — mutatott az asztal mellett álló két kényelmetlen székre, s cigarettával kínálta a fiatalokat. Ősz haján megcsillant a lámpafény, mely egész nap égett a homályos helyiségben. Iratai közt keresgélt. Aztán kiszólt: — Napos! Szinte abban a pillanatban nyilt az ajtó, s nyurga, nagyon fiatal fiú állt meg katonásan a parancsnok előtt. Haja rövidre nyírt, vörösesbe játszó barna... Hosszúpillás szeme rajongó hűséggel nézte parancsnokát. Úgy tűnt, ha Szabó bácsi azt mondja ebben a percben, hogy “csupasz kézzel menj az ellenség elé”, azt is megteszi. Ám Szabó bácsi, ha el is fogadta a gyerekeket a táborban, vigyázott rájuk, mint édes fiaira. Kis mosollyal a hangjában, de parancsolva mondta: — Kisérd, fiam, körül az észtergomi bajtársakat. Kapjanak fürdőt, vacsorát és helyet a kilencesben. —'Igenis! — csapta össze az ifjú legény elnyűtt félcipője sarkát, s a két jövevényt előre engedve, megindult velük a szűk folyosón. — Hogy hívnak? — kérdezte elsőnek Lehrer Péter, aki egy percig sem csodálkozott azon, hogy ilyen fiatal fiúkat talál a harcosok között. Hiszen az ő öccse, Zoltán sem maradt volna otthon, ha tudja, hová indul bátyja. Pedig az is csak karácsonykor lesz tizenöt! — Réti Sándor a nevem, — felelte a gyerek, és máris nyitotta előttük a konyhaajtót, mint igen fontos részét a szállásnak. Tágas, köves helyiség volt ez, széles ablakokkal s jóféle ételszaggal tele. Fáhérkötényes, terebélyes néni sürgött-forgott a nemkevésbbé terebélyes gáztűzhely mellett. Magda néni, a közeli budai nagyvendéglő híres szakácsnéja, ki azóta özvegy, mióta, negyvenötben, egy orosz “felszabadító” elvitte az urát a reggeli mellől, kicsit igazoltatni... Azóta nem látta az urát, de a megszállók elleni gyűlölete semmit sem csökkent a tizenkét év alatt. Ha mást nem, hát jókat főz ezeknek a derék fiúknak, kik olyan bátran szembeszállnak a “mocskosokkal”... Hiszen nem kis dolog ez sem, 230 emberre főzni, de van is segítsége hozzá, amennyi kell! Alacsony széken öt-hat Sanyiformájú fiú kucorgott, s egy nagy bádogtálba krumplit hámozott éppen. Mohó szemmel hallgatta mind a melléjük telepedett öreg kocsis beszédjét, ki az esztergomi fiúkat idehozta. __ Tőlünk má’ elmenekült a párttitkár, Farkas elvtárs, hogy a nyavalya belé! Érzi, hogy büdös a levegő neki Tamásszegen. A rendőrök is bújkálnak valahol, nem hisznek a rádiónak, amék folyton azt ugatja, hogy felszámolták az “ellenforradalmi bandákat” ... A fiúk szájtátva hallgatták az öreg kurucot, az meg boldog, hogy ő a központ. Nekihevülve folytatja, inkább hagyja, hogy elébb tömött pipája kialudjon. __ Mondjuk is otthon, hogy: “Banda ám az apátok keserve, 50
