Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

kerüljön a sor, egy-két napra való kenyér miatt. Apró gyerekek piros orral húzódnak anyjuk szoknyája mellé, védelmet keresni az eső és hűvös ellen. Az utolsóknak, megtörténik, így sem jut már kenyér, de üres kézzel azok se mennek haza; megfelezik vele a szerencsésebbek: akiknek egész kenyér jutott. Szomorlú kép ez, mindenhogyan. A szélesvállú szürkeszemü fiatal ott, a kocsi saroglyábán, felvillanó szemmel mondja, inkább csak magának:

— Hamar megcsinálták nálunk is a paradicsomot, komám. De most már: vagy ők, vagy mi!

Bent, Budán, még keservesebb néznivaló akadt. Felfordított villamosok, mit barrikádul használt a lakosság a bitang ávósok és oroszok ellen. Rommálőtt otthonok, komor, fáradtképű, siető emberek. Egy világváros, ahol elfelejtettek nevetni... Villanyoszlopokon, falakon fehér röplapok: Mit követel a Magyar Nemzet elnyomóitól. Kis, fehér foltok sötét zsarnokság kapuján... Egy állami italbolt lehúzott redőnyén krétával írt ákom-bákom: SZESZTILALOM!

— No iszen.. . — húzta mosolygósra a száját János, s az eső elől mégjobban szemére nyomta sapkáját, — akkor halkan kotyogj, hordócska...

A szélesvállú óvatosan megnézte zsebébe rejtett karóráját. Ezt az óvatos mozdulatot még a “felszabadulás” diktálta a magyarokba, hiszen a legfőbb érték, minden kultúra és jólét teteje: a csaszi, a karóra. Ahol egyet meglátott az orosz katona, már az övé is volt, s még a meggyötört lakosság arcára is mosolyt csalt, mikor az egyik fényképész kirakatában egy hetykebajszos, kozáksapkás oroszt láttak kitéve, tizenkét karórával a karján. Bizonyára cár lett volna ez a katona, ha a cári intézményt olyan régen vérbe nem fojtották volna... — Ez villant át a fiatal ember eszén is, míg nagy gonddal visszarakta óráját a zsebébe. Fél kettő volt. A Margit körúton jártak már, s mikor a katonai fogházat elhagyták, hirtelen balra kanyarodtak, s nekivágtak a Várhegy kaptatójának.

Az első utcakanyarnál hórihorgas, kiskabátos férfi állta útjukat. Kísérője, egy zömökebb, cigányosképű legény, minden lépésnél vizsgálódva nézett körül. Mindkettő vállán orosz géppisztoly.

— Hová megy erre, édesapám? — kérdi a hosszúképű, hórihorgas nagyhangon az öreget. Az meg kurtán felelt neki, de valami fiatalos hetykeséggel a hangjában:

— A MAGYAROKHOZ, öcsém!

A zsákokon ülő két fiatal meg, fáradt képüket vidámmal kicserélve, csaknem az érceshangú, géppisztolyos nyakába ugrott. Egyszerre kiáltottak:

— Kakas Miska!

— Né csak! — rikkant a géppisztolyos, hosszú-legény, és megropogtatja az alacsonyabbik utas csontjait. A másik felé pillanatnyi zavarral fordul:

— Hozta Isten tanárse...

— Menj már, Miska! — hárítja el magától a megszólítást a szélesvállú. — Semmi tanársegéd. Lehrer Péter vagyok. Harcostársatok. Szervusz! — Nyújt kezet Kakas Miskának, s az felszabadultan nyújt kezet.

— Ez itt Lakatos Ferenc — mutat Miska a mellette álló zömök emberre, — a MA VÁG gyár munkása, egyik legjobb lövészünk. És tényleg lakatos.

— ... és fegyverkovács — teszi hozzá amaz, nem kis büszkeséggel mesterségére. — Honnan jöttök elv. . . bajtársak? A fenébe! mindig rájár a szám az “elvtárs”-ra. .. — restelkedik saját magára. — Sose hittem, hogy ilyen nehéz leszokni róla.

—. Ahonnan én! Esztergomból, — ragyog Kakas Miska, mire a másik nagyot csodálkozik.

— Tyhű! Fáradtak lehetnek akkor. Igyekezzenek a főhadi-Több figyelemre méltatta a hiób hírt a magyarok királya. Neki a tatár áradás elől hozzá menekedett s “befogadott” kunoktól s a szomszédos orosz hercegektől már voltak hasonló értesülései. De azért ő sem Ítélte meg valósága szerint a helyzetet, s főként környezetének “viszálykodó urai’’ becsülték le a fenyegető veszélyt. Kiev eleste s Halics elfoglalása után, 1241 elején, ugyan megkezdi hadai összegyűjtését, s Dénes nádort is kirendeli az északi gyepükre, az Orosz-kapu védelmére, azonban intézkedései a sok kételkedő s gáncsoskodó között erélytelenek, határozatlanok, amint ez a tétovaság jellemzi őt egész a szerencsétlen muhi csatáig.

“A nagy böjt közepe táján, — beszéli az eseményeket Rogerius mester, a tatárvészt személyesen átélt krónikás, — futva érkezett a nádor egyik katonája, és ura nevében elmondta, hogy a tatárok már eljutottak az Orosz-kapuhoz, és a gyepüket elrontották, és hogy ők nem hiszik, hogy a nádor ellen tudjon nekik állni, hacsak gyors segélyt nem küld neki a király. A királynak pedig, mert még mindig nem hitte a dolgot, nem voltak katonái. És míg e miatt aggódva töltötte idejét, negyed napra éjjel-nappal vágtatva megérkezett maga a nádor is egyedül, és bejelentette, hogy március tizenkettedikén megütközött a tatárokkal a kapunál, s miután az övéit nyíllal és karddal kegyetlenül legyilkolták, ő maga csak kevesedmagával menekült meg, és most eljött, hogy hírül adja, mi történt vele.”

Három nap múltán, március 15.-én, már Pest határában jelennek meg száguldó lovaikon a mongolok, s két nap múlva Vác lángoló falai között prédáinak, és gyilkolnak. Béla gyülekező seregét döntő ütközetre tartogatta, részéről csak kisebb portyázások foly(Folytatás az előző oldalról.)

(Folytatás a túloldalon.)

49