Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
után lehet belépni. És mégis ennyi időt elfecsérelni, elkomédiázni. Elnyomta a cigarettát a tartóban, és megállt a fiatalember előtt. — Dezső, tudod, hogy milyen fájdalmat okoztál nekünk, akik, mindig úgy tekintettünk, mintha már is a családhoz tartoztál volna. Lenke sokat sírt, pedig megmondtam neki, hogy, ha te ezt választottad magadnak, akkor vége mindennek, akkor feledjen el, mert az én házamban nincs hely többé számodra... Mintha csak szünetet tartana, mint a díjkiosztáskor, hogy még nagyobb legyen a meglepetés, aztán felderülő arccal folytatta. —■ És most Isten hozott, örülök, hogy visszajöttél, öt év kellett, hogy észhez térj, öt évig kellett, hogy józan életre pofozzon a sok keserű és nehéz körülmény. Most visszajöttél körünkbe, mint a tékozló fiú, és mi boldogan veszünk vissza, fiam, a körünkbe. Mintha nem is lett volna ez az öt esztendő, feledjük el, és ha valaki célozni mer rá, majd provokálod, de különben is mit gondolsz, ki mer ebben a városban, a főjegyző és... hm, majd meglátjuk. Az öreg szabadságon van, és én addig egészen előkészítem a helyzetet, ma mindenesetre nálunk vacsorázol. Harasztos megint a festményt nézte, és megint kavarogtak benne az emlékek. Öt esztendő a társulattal, sokszor fűtetlen szobában, sokszor éhesen, veszekedéssel, intrikákkal, féltékenységgel, hófúvásban elakadva, egyszer a zongoristát helyettesítve, egyszer a francia királyt játszva, egyszer pezsgős vacsorán, egyszer töpörtyün és kenyéren, egyszer manikűrös lányok szerelmes levelét olvasva, egyszer pedig csak a bárónénak játszani. A főjegyző a vállára tette a kezét. — Ugy-e most már saját magad előtt is furcsának tűnik ez az öt év? Nem baj, fiam még mindig nem késő, még jó hogy észbekaptál, és én most nem is kérdezem tőled, hogy mi volt az, ami visszahozott közénk, örülök, hogy itt vagy, és akkor estére nálunk leszel. A fiatalember megköszörülte a torkát. — Főjegyző úr, kérem— — Na, remélem nem akarsz kibújni valami címen, vagy el akarod kerülni a házunkat? — Főj egyző úr, kérem.. nagyon köszönöm ezt a kedvességet, hogy a főjegyző úr ilyen jó és a megtiszteltetést is, de én nem mehetek el a főjegyző úrékhoz. , A főjegyző megnyúlt, és komolyra vált arccal nézi. — Mit beszélsz, nem jöhetsz el, mért? Mondtam, hogy az öt év el van temetve, mindenestől. Elfeledjük, és biztosítalak, hogy senki a városban nem fogja kérdezni tőled. — Főjegyző úr, kérem, én kérni szeretnék valamit... —. Na mondjad csak, kivele, eddig mindig én beszéltem, és szóhoz sem engedtelek, mit akarsz? A fiatalember összecsavart papírlapot vese elő a zsebéből... —... a társulat a jövő héten a városba érkezik és kérem szíveskedjék az engedélyt megadni, ezek itt a plakátok, egyet itt is hagynék, valamint a tiszteletjegyek főjegyző úr és kedves családja részére... A főjegyző meghökkenve állt. — És mért te...hogy hogy még mindig te intézed ezeket, a dolgokat, hát nem hagytad ott? —i Nem. — Nem? Szóval akkor még mindig... Visszament az íróasztal mögé, összeráncolta a homlokát. — Itt van a tudomásulvétel igazolva, engedélyezve, jónapot. Amikor becsukódott a párnásajtó, újra az ablakhoz lépett. Odalent a tűzoltók szedték össze a csöveket és Harasztos Dezső köteg plakáttal a hóna alatt vidáman fütyörészve ment át a parkon, maga mögött hagyva a biztos, nyugodt életet. Faludi Ferenc: (1704-1779) A FORGANDÓ SZERENCSE Fortuna szekerén okosan ülj Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj: Ha miben kedvezett, Ha szépen vezetett, Meg ne örülj: Fortuna szekerén okosan ülj. Jó kedve s kereke egyaránt jár, Forgandó, változó: ma kinccsel vár, Holnap lenyomorít, És megint boldogít; Elhiggyed bár: Jó kedve s kereke egyaránt jár. Érdemre nem tekint, szemtelen, vak, Kire ma vont aranyt, holnap szűrt rak. Tudják, kik táborát Lakták és udvarát, Sok nagy urak: Érdemre nem tekint, szemtelen, vak. Hol édes jó anyád, hol mostohád: Dolgáról senkinek számot nem ád: Megbecsül, megaláz, Magasztal, legyaláz. Bút hoz reád: Hol édes jó anyád, hol mostohád. 30
