Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Vaszarу Gábor: GYEREKKOR Azt hiszem, nincs olyan ember, aki visszatekintve elmúlott életére meg ne döbbent volna. Száznyolcéves rokonunktól egyszer megkérdezték, mi a véleménye az életről. Abszintes poharához verve a pipáját emígy lelelt: —• Rövid és buta. Ha visszatekintek a saját életemre, van min csodálkoznom jó magamnak is. Mesélik, hogy születésemet megelőzőleg két nagynéném összeveszett azon, melyiknek a neve után kereszteljenek el. Az egyiket Klotildnak, a másikat Eleonórának hívták. Mindketten arra számítottak, hogy nőnek szülétek. A mi családunkban többnyire katonák, papok és gazdászok voltak. Egyik nagybátyám, aki katona volt, kijelentette, hogy nem érdekli, minek szüleiek, ő majd katonát nevel belőlem. Abtretten! Főpap nagybátyámnak viszont az volt a kivánsága, hogy pap legyek. Ilyen előzmények után jöttem a világra. El lehet képzelni lelkivilágomat. Viszont festőművész nagybátyám megnézett mint újszülöttet, és egyáltalán nem mondta meg, mi legyek. Ez mélységesen megdöbbentett. ötéves koromban végre megkérdezték tőlem is, hogy mi leszek, ha felnövök. — Mama, én vendég leszek. A vendégeknek van a legjobb dolguk: minden ételből kétszer kapnak enni, és nagyon kérik őket, hogy még ne menjenek el. Anyám leánykorában színésznőnek készült, de apám kedvéért lemondott erről a pályáról. Apám festőművésznek készült, és szintén lemondott róla. Jó magam, ha megkérdeztek volna, feltétlen lemondok az életről magáról is. Hétéves koromban apám észrevette, hogy valaki a festményeibe belefesteget: a férfiaknak hosszú hajat, a nőknek bajuszt és szakállt p ingái. Igen helyes megérzés alapján rögtön a hóna alá kapott, és olyan erősen lebeszélt erről a pályáról, hogy két napig állva étkeztem, és hason fekve aludtam. Tizenkétéves koromban egyik öcsém közölte velem, hogy biztos tudomása van arról, melyik pálya az, ahol a legkevesebbet kell tanulni. — Legyünk írók, — mondotta könnyedén, — azoknak nem kell sokáig iskolába járni. Petőfinek se volt érettségi bizonyítványa, és átlag elég sokra vitte. Miután négyünk közül egyikünk se szeretett iskolába járni, mindnyájan elhatároztuk, hogy írók leszünk. Ekkor írtam az első regényemet, amelynek “Dankl Gorgon” volt a címe. Ezerkétszázoldalas regényemben természetesen Dankl Gorgon egy utolsó, pimasz gazember volt, akit egyenesen külföldről hozattam a regénybe, hogy Erzsikét megölje, aki circa 50 oldalon keresztül tetszhalott volt, de végül is győztek a szerelmesek, és mindenki elnyerte méltó büntetését. Többre nem emlékszem. Nagyon valószínű, hogy Dankl Gorgont is megöltem. Már két kötetre valót írtam belőle, de senki sem akarta elolvasni, mert mindnyájan írtunk, és olvasásra senkinek sem volt ideje. Egyedül a cselédlányunk olvasta a regényem éjszakánként (nemes lélek), nappal azután takarítás közben elaludt, és ezért száműzték, illetve felmondtak neki. Két év múlva azután visszajött hozzánk látogatóba, és a regény folytatását kérte. Egyetlen olvasóm kedvéért megírtam a harmadik befejező kötetet is. Old England Egy bíró kocsit bérel, és a Charing Crossra hajtat. A kocsis az út végén tizennyolc pencet kér. — Meg merne esküdni — kérdezi a bíró, — hogy magának ennyi jár? — Igenis — válaszol a kocsis. Erre a bíró kiveszi zsebéből a bibliát, megesketi a kocsist. Majd átnyújt neki hat pencet. — A többi az esketésért jár — felel a bíró. — Ez a taksám. Mai gyerek A kis Sanyi testvérkét kap. Nagy gyanakvással szemléli a csecsemőt. Se haja, se foga, láthatólag elhibázott konstrukció. — Mama, — szól Sanyika, nincsenek ennek a gyereknek pótalkatrészei? Jó apa. — Na kislányom, — szól az apa, — éppen most kérte meg a Sándor a kezedet. — Ó, apukám, nem szeretném anyukát itthagyni. — Sebaj, kislányom, viheted őt is magaddal. Vigasztaló — Hol van az orvosi rendelő? ( — A tizedik emeleten. — Liftjük van? — Az nincs, de félemeletünk van. — Szeret? 27
