Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
gával. Meg a paradicsomeltevés is, nem különben a káposzta savanyítása, melyet a ház hátuljához támaszkodó mosókonyhában szoktak elvégezni nagy gonddal és ünnepélyességgel, bizonyos rítusok és formák szerint. S koporsó volt e ház, honnan a nagyanyja és a nagyapja indultak el az örök kikötőbe, ezüstös Szent Mihály-lován, bóbitás lovakkal, fekete gyászvitézekkel (kik közül az egyik télviz idején néha fát szokott vágni a faházban!). Nagyanyja csendesen halt meg, illedelmesen, szinte csak elaludt, észrevétlenül. Finom öregasszony volt, ez illett hozzá. A nagyapa sokat szenvedett, s az utolsó két nap, halála előtt, szüntelenül jajgatott. Jajgatása betöltötte az egész házat, s mintha a ház is vele jajgatott volna. Az öreg embert már rég elföldelték a családi sírhelyen amikor éjszakánként, sőt csendes délutánokon is, hallani vélte a jajgatást, mintha a ház tovább jajongott volna. A jajgató háztól nagyon félt, és menekült tőle. Sorsa volt a háznak, mint minden háznak. A fák nőttek, terebélyesedtek, öregedtek, némelyik elszáradt, — akár az ember. Lázadó korában csúnyának találta a házat. Stílustalannak, mely fel volt aggatva oda nem illő díszekkel. Fiatalos lendülettel híve lett a kor nagy forradalmi gondolatainak, s a ház egy hulló kultúra, talán éppen a polgári kultúra szomorú és szürke emlékének tűnt. Erről a dekancenciáról beszélt más is. Megfakultak a családi ünnepek a nagyszülők halála után, a fény elveszett, a külső formák mögött elsikkadt valami mélyebb tartalom. Valahol értelmét vesztették a dolgok, s hiányzott már a szükségszerű belső összefüggés. Nem csoda, ha dacos lázadással feszült ellene. Kinőtt a keretek közül, s még — csak akkor érezte igazán, hogy mégis mennyire, elszakíthatatlanul a házhoz tartozik. 4. A maga útján járt, a maga életét élte, távol a szülővárosától, távol a háztól, s minduntalan visszanézett, fájdalom sajgott benne, egyféle vágyakozás, a biztonság (a vélt biztonság) felé. Fiatal korában vajmi keveset törődött vele. Földet érzett a talpa alatt, s ez — mint Anteusnak, — a biztonság tökéletes illúzióját keltette benne, s elbizakodottá tette. Ahogy tágult a látóhatár, a világ, vele nőtt a bizonytalansága. Amikor a háború rázúdult a világra, tulajdonképpen a — házért aggódott. Vajon nem hull-e rá egy buta bomba, nem rombolja-e szét? Valahányszor idegen, megkínzott városok romhalmazai között járt, mindig eszébe jutott a ház, s beleborzongott a gondolatába is: ha ilyen lenne, feltépett belekkel, beomlott falakkal, széttört tetővel, porrá lett téglákkal, megpörkölt gerendákkal, halálos ásítással, semmire nem való rokkantként. A ház már élőlénynek számított, akinek — életéért aggódott. Ettől kezdve még inkább a házhoz tartozott. Időközben meghalt az apja, de nem volt ott a halottas ágynál, nem vett részt a temetésen. A hírt is csak a temetés napján kapta meg, s éppen ezért hihetetlennek tűnt, gonosz játéknak, keserű tréfának, semmiesetre sem valóságnak. Anyja egyedül élt a házban, később egyik nővérét, — ki özvegyen maradt, — maga mellé vette. Idegen katonák vonultak át a városon, nyugatról-keletre, keletről-nyugatra, s tudta, a ház se maradhat érintetlen ott, ahol az életformák bomlanak szét. S valóban, a háború után, levélből tudta meg, hogy a kertben számos fát kivágtak, s a lakásból több bútordarabot elhurcoltak, széthasogattak, elégettek. Miért vágták ki a fákat? S melyik fákat? Hisz ezeknek a fáknak csaknem nevük volt már! A bútorokért nem aggódott annyira, nem sajnálta őket (még a sötét, hideg ebédlő jelent meg előtte, s valamiféle diadalmas leszámolásnak vélte azt, ami történt!), de a fák “halálhírére” csaknem fizikai fájdalmat érzett. Később fényképet is kapott hazulról. A ház bizony nagyon megnyúzottnak tűnt. Olyanforma lett, mint egy öregember, akinek ráncossá vált az arca, elhullott a haja, görbe lett a háta, megroggyant a tartása. Pár évvel később, egy másik kép arról tanúskodott, hogy a természet csodát tett: a ház tulajdonképpen kiheverte a vihart. Zöld repkény futotta be a falakat, s eltakarta a szépséghibákat. Csaknem ujjongott örömében. Büszke lett a házra. A kert is kivirágzott, s a kivágott fák helyére más fákat ültettek. Uj arcú, megújult ház képe összeszövődött emlékezetében a régi képpel. Sokszor játszott már a gondolattal, hogy egyszer, ha visszatér, a ház — vár reá. Ezerszer elképzelte, miképpen ballag végig az utcán, az ismerőis, ráköszönő emlékek között, miképpen nyikordul meg a nehéz vaskapu, ahogy kitárja, hogy csikordul meg lába alatt a kavics, s milyen ismerős mozdulattal nyúl a kilincs után. A háznak minden kis részletére pontosan emlékezett. Valahogy olyanformán, mint diák korában, amikor egy másik városba került konviktusba, s a távolság tompította idegenkedését, és visszavágyott az otthon keretei közé. Csak most tartalmasabb volt a vágyakozása, körülhatároltabb és gazdagabb. A kamaszkorban még több volt a homályos hangulat, az érzelmes vágyakozás, míg most a férfi már következetes volt, és határozott. Oly mélyen és színesen, szinte kézzelfoghatóan rajzolódott ki előtte minden, mint bizonyos naturalista festők képein. Tenyerében érezte a kilincsek fogását, recehártyáján élt a barna bútorok színe, árnyalata, orrában a régi ház ismerős, fanyar illatai. Csendben, a magányosság óráival, — s mily sokszor volt magányos! — hallani vélte a ház titokzatos zajait, a falba ágyazott gerendák sóhajtásszerű roppanásait, s más neszeket, melyeknek eredete örök titok. Úgy vélte, hogy majdan a ház lesz végső menedéke, a hazatérő kikötője, egyféle vár és erős, mely a végső biz24