Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

tonságot jelenti minden és mindenki ellen. Ezekben az időkben már bánta, hogy valaha is könnyelműen vétkezett a ház ellen, s szinte fátumnak vélte, hogy a háztól eltaszította a sors. Maga hívta ki e fátumot. amikor hadat üzent a háznak, amikor elkívánkozott onnan, amikor szinte menekült előle. Jóvá szeretett volna tenni mindent. Ezerszer végiggondolta, hogy miképpen tataroztatja ki, hogyan végez kisebb átalakításokat. Emlékezett rá, hogy ami­kor utoljára a házban járt, az ebédlőben egy helyen feleresztett a padló, a konyhában meg­repedt a cső, a fal nedvessé lett általa. Arra is gondolt, hogy majd a bejárattól a verandáig felkövezteti az utat, hogy esős időben ne hordja be a sarat. Akkoriban azt írta az anyja, hogy a rossz gazdasági viszonyok miatt a ház egy részét kiadta. Idegen, de — anyja levele szerint — na­gyon rendes emberek költöztek a házba. Ez mélyen sértette, és tiltakozni szeretett volna. Mégse tette. Hisz anyjának szüksége volt erre a kis pénzre is. De gyűlölte azokat az idegen, ismeretlen embereket, akik az idegenség bak­tériumait hordják be a házba, akik összekeve­rik a rég kialakult rendet és rendszert, bi­zonyára átrendezik a bútorokat, vagy éppen maguk idegenszinű és szagú bútoraival rakják meg a szobákat. Idegen álmokkal, sóhajokkal, szavakkal, beszédekkel, gondolatokkal valamely soha nem sejtett veszedelmet hoznak a házra, s talán ha egyszer elköltöznek onnan, ki kell füstölni mindent, tömjénnel, mint az ördögű­zésnél szokás. Testvérei az évek során elhaltak, s egyetlen örököse ő volt a háznak. Magányos volt, ma­gányos maradt, s egyre inkább ágaskodott ben­ne a vád hangja: miért tett így? Miért irányí­totta ilyen utakra az életét? Családot kellett volna alapítania, s ott élhetne a házban fele­séggel és gyerekekkel. Sok minden másképpen alakult volna életében, hiszen a család jelenti az igazi állandóságot, a beilleszkedést az élet örök, nagy áramlásába, mely a végtelenből jön. s a végtelen felé tart. Ő fellázadt ez ellen az örök áramlás, ütem, ritmus ellen, amikor ki­lépett, becsapta maga mögött a kaput, elsza­kította a végtelen fonalat, s magányos farkas­ként él, tulajdonképpen csak erőtlen pont egy rég kimondott, erőteljes mondat végén. A ház lassan szenvedélyévé lett. Ha valakivel szóba elegyedett, ügyesen és raffináltan arra terelte a beszélgetést, s mikor belezökkent a kerékvágásba, már ömlött belőle a szó. Holott nem másokat akart meggyőzni, vagy éppen felvilágosítani, még csak nem is dicsekvés ve­zette. Nagy monológjához keresett hallgatósá­got, mint a színpad nélkül maradt szinész, kiből kikivánkozik a szerep, s csupán végszóra vár, hogy végigmondhassa. Ezekben a nagy monoló­gokban csodálatosképpen kiszépült, s megszi­­nesedett a ház és a kert. Valahányszor nagyon mélyre zuhant, — s mert ez gyakran történt, hisz képtelen volt megkapaszkodni idegen föld­ben, idegen világ keretében, — mindig a házra gondolt, mely nagyon távol, s mégis sziklaszi­lárd bizonyossággal várt reá. Tudta, hogy némelyek eszelősnek tartják, s mosolyognak rajta, mások el se hiszik, hogy háza van otthon. Nem sokat törődött ezzel. Szilárd léptekkel haladt az álom-úton, mely végeredményben nem vitte sehová. Meglehetősen szűk és kényelmetlen albérleti szobában lakott, teljesen egyedül, hova betört az idegen világ, az idegen város" számára telje­sen disszonáns és a lelkében visszhangot soha nem verő és nem keltő muzsikája. S a ház volt a távoli vár, melybe menekült álmaival, hol igazán megpihent. Pihenése ilyesféle volt: mie­lőtt álomra hunyta le a szemét, valahol a va­lóságok és álmok határmesgyéjén arra gondolt, hogy most ott fekszik a hálószobában, az ágyban, vagy a “dolgozó szobában”, a sezlonon (nagyapja szobáját örökölte annak halála után, s kinevezte dolgozószobának, mert egy öreg, tornyos íróasztal is állt a fal mellett, melyen ugyan soha nem dolgozott, legfeljebb egy-egy levelet ha megírt!). S fülelt, mikor hallja meg a kertben őrködő fák lombjainak susogását, vagy azt a távoli vonatfüttyöt, melyet az éj­szakai gyors szokott küldeni maga után, mikor tovafutott, belefúródott az ismeretlen és sötét éjszakába. 6. Egyszerre aggasztó híreket kapott. Anyja írta, hogy szélesítik az utcát, és arra vezetik be az új országutat. A ház és a kert útban van, valószínű hát, hogy kisajátítják, és lebontják. Belei ehérült a hír olvasásába. Vad lázadással tiltakozott a gondolat ellen, bár anyja — mint a levélből kitűnt — egyáltalában nem vette olyan tragikusan a dolgot. Sőt, azt írta, nem is bánja, ha kisajátítják, legalább a pénzen, amit kap érte, egy kisebb házat tud venni valahol. A nagy ház, a nagy kert úgyis csak teher, s a lakásban meg éppen osztozkodnia kell idege­nekkel. Ezt nem értette meg, s neheztelt az anyjára. Később, mentő ötlet gyanánt, hosszú levele­ket írt befolyásos ismerőseinek, barátainak, összeköttetéseiket vette igénybe, persze telje­sen hiába, a végzetet nem lehetett feltartóztatni vagy éppen megállítani. Az anyja közölte vele: másik házat vett, odaköltözött (nem is érde­kelték a részletek!), s a házat bontják. Eszelős lett ezekben a napokban. Mindunta­lan felriadt éjszakánként, mert úgy érezte, hogy a feje fölül bontják le a házat, hull rá a vakolat. Később — ezt is érezte — a kegyet­len és közömbös csákány már nemcsak a fa­lakat bontja, hanem az ő koponyáját is, hogy szétzúzza az emlékeket, szétrombolja mindazt, amit életében lassan felépített, a házzal kap­csolatban. Tehetetlen volt, s ebben az időben nem is dolgozott, csak az utcákat rótta. Halálra Ítélt, lebontás alatt álló házakat keresett fel, s azokat nézte, vizsgálta, összeszorult szívvel, egyféle szolidaritással, s arra gondolt, ilyen le­het az ő háza is. így fehérlenek ki a falak közül 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom