Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

Nem érti de azért helyeslőig bólongat:

—. Так, tak.

A folytatást előre tudom. Ha egyszer kimondta a “kultúra” szót, akkor most az következik, hogy az oroszok műveltebbek a magyaroknál, mert ők mindennap borotválkoznak, mi pedig csak hetenként egyszer.

Ahogy megemlíti a borotválkozást, közbevágok:

—■ Ezer ember van a táborban. Elvettétek a borotváinkat, és csak egy borbély van, az pedig nem tud naponta ezer embert megborotválni.

Legyint, mint aki lemond arról, hogy egy bolondot meggyőzzön. Visszaül a könyve mellé mormogni.

Az éhség belemarkol a gyomromba és elhatározom, hogy felkavarom egy kicsit ezt a megelégedett embert.

Most sem olvas sokáig; nem nekivaló ez a munka. Megint leteszi a könyvet, és áhítattal mondja:

—• Ma a kronstadti matrózlázadásról fogok beszélni.

Dünnyögök egyet, nem érdekel a dolog; úgyis megszököm az előadása elől.

— Én is harcoltam ellenük. Akkor még csak fiatal munkás voltam, és ma őrnagy vagyok. Katonatiszt és művelt ember.

— Akkor bizonyára kényelmesen élsz, — mondom álnokul. — Szép lakásod és családod van. És sok-sok kultúra körülötted.

Majdnem szégyenlem magam, mert tudom, hogy az egyik romház illemhelyét alakította át magának lakásul, és a földön alszik. De mégis boldog, hogy nem kell a helyet megosztani másokkal. A feleségét pedig kényszermunkára vitték.

— Igen, igen, — mondja bizonytalanul, majd felélénkültén hozzáteszi a varázs-szót: — de a mostani ötéves terv befejezése után minden megváltozik. Bőségesen lesz mindenünk. Csak varrógépből félmilliót fogunk évente gyártani. Rádióból pedig kerek egymilliót. Egy milliót! Ezerszer ezret, — ismétli, hogy jobban megértsem.

—• Remek! — lelkesedem. — És hány ember él Oroszországban?

— Kétszázmillió.

— Akkor kétszáz év múlva már mindenkinek lehet rádiója. Eto kultúra!

Hallgat. Elgondolkodva bámul a könyvébe, de nem olvas. Talán azt számolgatja, hogy mikorra lehet neki is rádiója. Latolgatja a katonai rangját, a mindenható Párt tagjainak számát és a Moszvától való távolságát.

Nem hagyom, hogy sokat gondolkozzék, tovább bosszantom.

— Megígérted, hogy könyveket kapunk olvasni, de eddig csak ez az egy könyv van itt és ez is orosz. És nem is érdekes.

Nyugodtan pimaszkodom, mert kettesben vagyunk, nem hallja senki más.

— Miért nem hozol be a te könyveid közül néhányat? Neked biztosan sok könyved van odahaza, mert katonatiszt vagy és művelt ember.

Kitér a válasz elöl és a “Kommunista Párt Történetét” védi:

— Ez nagyon jó könyv, és minden benne van, amit tudni kell.

— Lehet, — vonom a vállam, — de unalmas. Én nem voltam katonatiszt, olyan müveit sem vagyok, mint te, de odahaza sokszáz könyvem volt. Neked is biztosan van, csak nem akarod ideadni.

A legártatlanabb arcommal nézek rá, mintha nem tudnám, hogy a rosszillatú szobájában a piszkos szalmazsákon kívül csak egy üres láda van. Az a széke, vagy az asztala, ahogy épen szükséges.

— Holnap majd behozok könyveket, — hazudj a.

—• Igen, mindig azt ígérgetitek, hogy holnap. Csakhogy ebben az országban soha nincs holnap, itt mindig ma van.

Látom, hogy dühös, mert az országot szidom, hát gyorsan a többi ígéretéről kezdek beszélni.

— Megígérted, hogy akik színdarabot írnak, vagy játszanak, azoknak nem kell majd mindig dolgozni menni. Lesz sok szabadidejük, és mindent Ígértél, ami a játékhoz kell. Most mégis ebből a szemétből csinálom a dolgokat és még a faliújsághoz szükséges papirt is nékünk kell lopnunk.

Hosszú beszédbe kezd, és a háború pusztításaival magyaráz meg mindent.

— A kultúráért áldozatot kell hozni, — fejezi be.

Közben elkészültem az ernyő vázával, és újabb probléma merül fel: hogyan fessem be a papirt, amivel a vázat be akarom vonni? Festékem van, mert sikerült egy nagy üveg tintát lopatnom a külső irodából, de ecsetem nincs. Egy darab rongyot kellene felerősítenem fadarabra, de rongyom sincs. Az ingemből nem téphetek le egy darabot Gorbunov előtt, mert az orosz államvagyon.

Tanácstalanságom feltűnik neki, és megkérdezi, mi bajom. Szerencsére tudom, hogy az ecset orosz neve kiszty.

— Óh, műveltség felkent lovagja, egy kiszty kellene!

Megérti, és együttérzéssel bólogat. Folytatja az abbahagyott beszédét, hogy a kultúráért nemcsak áldozatot kell hozni, hanem leleményesnek is kell lenni.

Kézzel-lábbal magyarázom neki:

— Te szerencsétlen, lenyirattátok a fejünket kopaszra, különben a hajamból csinálnék ecsetet.

És közben az ö haját nézem sóváran. Először meghökken, de megadja magát és áldozatot hoz. Megengedi, hogy egy ecsetrevalót kivágjak a hajából.

— Kultúra! — vigasztalom átszellemülten, és annyi hajat vágok le a fejéröl, mintha házat akarnék meszelni.

Savanyú arccal simogatja eltorzított fejét, és nézi, hogyan erősítem fel a haját dróttal egy

20