Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

kis fapálcára. Aztán újra belemerül a könyvbe.

Csend van, csak az őrnagy lassú mormogása hallik. Befestem a papírokat, utána mindenféle mintákat vágok ki belőle.

Bejön Sándor, az éjjeli őr, segíteni nekem. Ravasztekintetű, kisbajszú ember, dunántúli kisbirtokos volt, az egyik karja béna. Amikor kihozták, a szerbek rálöttek a vonatra, és a vállán megsebesült. Nem kapott útközben orvosi kezelést, és megbénult a karja.

— Jó, hogy jöttél — mondom neki, — ugratom az öreget. Segíts te is.

— Szívesen, — ül le mellém.

Megint az őrnagyhoz fordulok:

— Milyen termésed volt az idén?

A tábor minden orosz tisztjének kiutaltak egy kis darakba földet, amit ők maguk munkáltak meg. Kukoricát, babot termeltek rajta. Még mielőtt beért volna, már el is lopkodták egymás földjéről.

Ezt azért kérdeztem, mert én magam is loptam kukoricát az őrnagy földjéről.

— Kevés eső volt az idén, — sóhajtja.

— Van valamilyen állatod? — kérdezősködöm tovább.

— Nekem nincs, de a közelben lakik egy ezredes, annak van egy tehene.

Ezt tudom. Láttam már, amikor az ezredes személyesen legeltette egy tagból álló csordáját.

— Nekem hat tehenem volt odahaza, — mondja Sándor csendesen.

Hagyjuk, hogy az őrnagy megeméssze, amit hallott. A kivágott mintákra belülről vékony színes papirdarabkákat ragasztunk, hogy a fény átvilágíthasson rajtuk.

Újra nekimegyek az őrnagynak:

—• Hány gyereked van? — kérdezem jámborul.

Csak a fejét rázza, hogy nincs egy sem.

— Nekem három van, — büszkélkedik Sándor. — És milyen feleségem! Itt van a fényképe.

Belekotorászik a zsebébe, és közben titokban felémkacsint. Tudom, hogy idáig igazat mondott, és csak most kezd el hazudni. Elővesz egy fényképet, és odaviszi az őrnagyhoz. Majdnem elnevetem magam: a képen Szeleczky Zita van parasztruhában.

Az őrnagy először undorkodva nyúl a kép után, megigazítja a szemüvegét, és kinyújtott karral kezdi el nézni. Szemöldöke felszalad, közelebb tartja a képet, de akkor nem látja jól. Megint eltartja, újra igazít a szemüvegén, a száját törli, és alig akarja visszaadni.

Valamit mormog, és beletemetkezik a könyvbe. Sándor megcsókolja a képet, gügyög hozzá, és úgy süllyeszti vissza a zsebébe. Közben az őrnagyra pislog.

—• Na, ezt eszi a nyavalya, — mondja elégedetten.

Kész a ragasztás, felerősítjük a papírokat a vázra, de csak nagyjából, hiszen egyetlen előadásra kell, és messziről úgysem látszik. Az az oldala, amelyik a nézők felé lesz, elég csinos,

ha távolról nézzük, de közelről ijesztően csúnya.

Kint már alkonyodik és kezdenek e munkából hazaszállingózni az emberek. A barakkban kigyullad a villany, és mindjárt kipróbáljuk a lámpaernyőt. Az őrnagynak nagyon tetszik a sok tarka minta, és elismerőleg bólogat. Amikor kigyönyörködte magát, megint belemerül a könyvbe.

Mi pedig nekikezdünk a mindenféle szemétpapirokból művirágokat csinálni. Nincs már kedvünk beszélni, mert a közelgő vacsoraidőt érzi a gyomrunk.

Hamarosan abbahagyjuk a munkát, rendberakunk mindent, és el akarunk menni, amikor az őrnagy odaszól Sándornak:

— Mutasd meg mégegyszer a feleséged fényképét!

* * *

Másnap este az előadás után látom, hogy az őrnagy ott ténfereg a színpad mögött. Nem törődöm vele, mert más a dolgom. A női szerepeket alakítók a betegszobából kölcsönkapott lepedőkbe öltözötten játszottak, és arra vigyázok, hogy egy se tűnjön el belőlük. Levetkőztetem a hölgyeket, és szedem össze a lepedőket.

Amikor kijövök a kórházbarakkból, megint megpillantom az őrnagyot, amint kilép a tábor kapuján. Éppen a lámpa alatt megy el, és jól látom, hogy az egyik kezében dróttal átkötve három marharépát visz — a holnapi ebédjét, — a másikban pedig a lámpaernyőt. Nem állom meg, hogy oda ne kiáltsak neki:

— Et'o kultúra! — és gyorsan leguggolok, hogy ne ismerjen fel.

— Arrafelé mennek?

21