Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Kótai Béla: A KULTÚRA LOVAGJA A hadifogolytábor közepén van a “kultúrbarakk”. Homokkal behintett padlójú fabarakk, az egész berendezése két gyalulatlan asztal és két pad. Az oroszok megígérték, hogy könyveket, rádiót és játékokat kapunk, de mindössze egy könyvet adtak, a “Kommunista Párt Történetét” és azt is oroszul. A legnehezebb és legpiszkosabb munkákat végeztetik velünk, hadifoglyokkal, a legsilányabban látnak el, de megkövetelik, hogy minden héten szinielöadást tartsunk. A barakk egyik oldalánál vannak felhalmozva a különböző összelopkodott vacakok, amikből az előadáshoz szükséges kellékeket csináljuk esténként a munka után. Néhány üres cementes papirzsák csomó rozsdás drót és mindenféle fadarab. A holnapi előadáshoz egy lámpaernyöre van szükség, azt próbálom megcsinálni. Egyenesítgetem a rozsdás drótokat, abból készítem az ernyő vázát. Később bejön a barakkba Gorbunov, az orosz őrnagy. Sovány, száradtbőrü, nyomorszagú ember. Már a látása is bosszant: ostoba, magabiztos és nagyon elégedett a helyzetével. Ö a tábor propaganda-tisztje, kétnaponként előadásokat tart nekünk. A tábor rendőreinek egyenként kell odacipelni az embereket, mert senki sem kiváncsi rá. Nagyon csodálkozik, hogy ott talál, mert még korán van. —■ Csto gyelais? — kérdi, hogy mit csinálok. — Lámpát, te hülye, — mondom. Dühös vagyok, mert tegező formában beszél. —. Da, da, — örvend, mert a lámpa szót megérti. — Teatr, teatr. — Da, da, — visszhangzom neki. Faggat, hogy miért nem mentem ki munkára. Mutatom a dagadt térdemet és a botokat, amivel járok. Erre megnyugszik. Az ő szemében is az a legnagyobb bűn, ha egy hadifogoly nem dolgozik. Leül a másik gyalulatlan asztal mellé, és előveszi a “könyvtárat”, hogy az esti előadására készüljön. Felteszi a cérnával megerősített ócska szemüvegét és fontoskodó arccal jó meszszire eltartja magától a könyvet. Félhangon, szótagolva olvas. Hamarosan abbahagyja, szemét törli és szöget, kalapácsot kér tőlem. Adok neki néhány szöget és a kődarabot, amivel a kalapácsot pótoljuk. A fabarakk oldalába, az ablakok közé bever két szöget. Az egyikre felakasztja a sapkáját, a másikra a rozzant aktatáskáját. Hátralép, és félrehajtott fejjel, sűrű elégedettséggel nézi. — Eto kultúra! — jelenti ki meggyőződéssel és oktatóan. Elönt a méreg. Ez a mesterségesen még butábbá tett szerencsétlenség akar nekem a kultúráról beszélni?! Visszaélek a helyzettel, hogy nem érti a nyelvemet, és magyarul, szelíd hangon mondom neki: — Kedves Sötétagy barátom, aki a müveit ség előharcosa vagy, ezentúl te leszel a követendő példaképem. Valahányszor elfog a kultúrszomj, mindig két szöget fogok a falba verni. 19