Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
török csapat felé. Minden lövése talált. Olyan tűzben égett a kis foltozóvarga szeme, hogy akár azzal pörkölhette volna fel az egész rablóhadat. Érezte, hogy most... most érkezett el élete legnagyobb napja. Mikor ő, a semmibevett, megrugdalt kis foltozóvarga a mindannyiukat fenyegető veszélyt segít elhárítani ördöngős fegyverével. Szinte megnőtt, amint egy- egy találat után felegyenesedett. Karjátvállát szorongatták azok, akik eddig lekicsinylő pillantással tanácsolták el a Céh kebeléből. Mia éjjel ő is Valaki. Annyi, mint a többi. Talán még több is valamivel... A szurokfáklyák fojtó füstje hirtelen ránehezedett Szabó Demeter rossz tüdejére. Köhögni kezdett. A görcsös köhögés úgy rázta, hogy segélykérőén nézett körül a kavargó tömegen. É9 akkor, nem messze attól a téglarakástól, ahol a varga állt puskájával, Jancsit pillantotta meg a fáklyák világánál: egy félszemű, förtelmes törökkel viaskodott a fiú. Arcát már meg is vágták, mert megfeketedett vércsik húzódik homlokától a szája szögletéig. Vadul vagdalkózott a fiú, de a rútképű pogány fölényben volt. Látszott vigyorgásra húzott száján, hogy szinte csak játszik, hogy aztán egyetlen jólirányzott csapással véget vessen a játéknak. Szabó Demeter emberfeletti erővel fojtotta vissza feltörő köhögését. S az már meg is szűnt, csodálatos módon. Újra töltött. Oda célzott a félszemű török képének kellős közepébe. Már hallani vélte Jancsi örömteli kiáltását, amiért most visszafizetett neki: ő is megmentette ifjú barátja életét. ... Csak ez az ütés, ez... No, még a földhöz vágja! Mi az? Nincs is ereje feltápászkodni. — Majd jön mindjárt... Jancsi — gondolta, valami furcsa szédüléssel. — Csak siessen, siessen, mert — nagyon fáj! Jaj... Jancsi! — kiáltotta, de nem tudta, hogy ez a kiáltás, az utolsó, már csak a torkáig hatolt. Ott friss, piros vér lett belőle mely megfestette a Szent Benedek tér szürke kövét. A félszemű pogányt eltalálta ugyan Szabó Demeter, de horpadt mellébe fúródott egy tollasvégű török nyílvessző, éppen mikor puskáját elsütötte. Fegyverét még holtában is görcsösen szorongatta... Jancsi akkor ocsúdott, mi történt, mikor elült a harci zaj, s a megholt törököket egy halomba hordták a hajdúk a tér közepére. Egy sem maradt életben a támadók közül. Hírvivő sem élt, hogy a csónakosoknak megmondaná, balul sikerült a rajtaütés... Végül aztán a török naszádosokkal is elbántak a szigeti halászok. A jó török csónakokat maguk után vontatták, a bennetalált ruhafélén megosztoztak, hogy családjuk nyomorúságán enyhítsenek, mielőtt a várbeli katonaság lecsapna rájuk... Jancsi fáradtan rogyott a templom lépcsőjére. Bal szeme iszonyúan égett, s csak mikor odatapintott, érezte, hogy fél arca fel van dagadva, és nyúlós, alvad vér tapad az ujjaihoz. — Beste pogány! Piha, de ronda vagy! — köpött holt ellenfele irányába, s borzongva gondolt rá, hogy ha az a lövés egy pillanatot késik... Ki lőtte le vajon ellenfelét? Tán éppen Demeter bátya? Ott futkározott puskájával a téglarakás körül... Azóta másvilágra puskázott vagy féltucat törököt!... Arrafelé indult, amerre a vargát sejtette. A hajnali derengés lila párába vonta már a város fölé emelkedő bástyatomyokat. A Nagy utcában, valahol egy udvaron, hosszan, elnyújtottan kukorékolt egy kakas. A nemrég még ordítozva verekedő polgárok csendesen lézengtek a téren ide-oda, mint a hazátlan árnyak. Sebesülteket cipeltek az ispotály felé, kik nyögve, jajgatva rimánkodtak, hagyják őket békében meghalni. Morcoskedvü hajdúk állták a strázsát kapunál, kialvatlan képpel várva a reggeli doboiást. Akik meg ottmaradtak a Szent Benedek tér kövén, azok igen csendes emberek lettek. Süveg Pali is ott feküdt a holtak közt, a városi ispotály kocsisa. Szétvetett kezébe sem fogja többé a lustán ballagó öszvér gyeplőszárát. Felhasított száján sem ereszt már világnak olyan cifra káromkodást, hogy az asszonynép messzire kotródik útjából... Nem hallotta azt sem, hogy anyja ott szólongatja a téren kerengve, mint valami öreg, ősz varjú, a szomorúság madara: — Fiam, Palkó!... Szerelmes magzatom! Szólalj!... Jancsi lelkét végtelen szomorúság szállta meg. A kimerültség csaknem leverte lábáról. Egyszerre megrántotta valaki szakadt menteujját. Rekedt hang szólt hozzá. Rostos György volt, az ágrólszakadt posztószövő. Alig ismert rá Jancsi, olyan füstös, kormos volt a képe. Puskát tartott a kezében. — Jancsi! Hegedűs Jancsi, te vagy? — Én. Még élek... Demeter bátyámat keresem. Errefelé láttam. Nem találkozott vele Gyurka bácsi? Az úgy ejtette le a fejét mintha súlyos kő lenne. — Bár ne láttam volna... De lásd te is. Itt van! Ott volt. Mozdulatlan teste lelógott a téglarakásról. Homlokábanőtt, kusza haja egybecsomósodott az alvadt vértől. Hang nélkül megfogták ketten, és a földre fektették. Alig volt súlya sovány testének. De mikor a hajnali derengésnél arcába nézett Jancsi, meglepődve látta, hogy a foltozóvarga félignyitott szeme, vérrelmocskolt arca olyan megbékélt, amilyennek életében nem látta senki. Jancsi letörölte róla a vért ronggyátépett ruhaujjával, s két kezét is keresztbe fektette a halottnak. Odatérdelt mellé. Könnytelen gondolatokkal meredt a felkelő Nap felé. Mintha nem is hallotta volna, hogy megszólal az új napot köszöntő rézdob a bástyafalak mögött, és éles csikordulással eresztik le a roppant felvonóhiaat... 8
