Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
De egyet biztosan tudtam. Tudtam, hogy Tubák meghalt. Hogy egy kis osztrák temetőben fekszik, és nem lehet itt Budán. De azt tapintatból nem közöltem vele. Hagytam, hogy úgy viselkedjék, mintha élne. Elmondta, hogy az ő háza már felépült. Be is költözött feleségével és gyerekeivel együtt, újra rendbe jött az élete. Nézegettem a kis fehér kutyát. Ez sem tudta, hogy valaha megették Ausztriában, mert vidáman csóválta a farkát. Nem mertem megkérdezni Tubákot, hogy mi lett második feleségével. Elmondta, hogy most a minisztériumba megy. Számot kell adnia a hat elveszett gépfegyverről. — Szeretnék elbeszélgetni veled azokról a csodálatos dolgokról, amiket átéltem. Ezeket tudnod kell, ha meg akarod írni életem történetét. De most nincs időm. Majd írni fogok neked. Füttyentett a kis kutyának, és elindult a Vár felé, ahol a Honvédelmi Minisztérium állt valaha. Mikor felébredtem, nem tudtam mire magyarázni ezt az álmot. De különös jelentőséget nyert akkor, amikor pár hónappal Tubák halálhírének olvasása után, levelet kaptam Ausztriából. A borítékon Tubák kezeírását véltem felismerni. De rögtön elvetettem ezt a gondolatot, mert a levelet a bélyegző szerint pár nappal azelőtt adták fel Ausztriában. A feladó neve nem volt ráírva. De amikor felbontottam, meggyőződtem róla, hogy a levelet valóban Tubák írta. Befejezetlen levél volt. Hiányzott róla az aláírás és a dátum. Bizonyára betegsége akadályozta meg abban, hogy befejezze. De furcsa volt, hogy valaki hónapok múlva küldi el nekem minden kisérő sor, minden magyarázat nélkül. Ez a ievéltöredék méltó befejezese Tubák regényének. Ezért nem fűzök hozzá semmit. “Kedves János! Azért írok neked — több évi hallgatás után — hogy bocsánatot kérjek tőled. Nem válaszoltam legutóbbi leveledre, mert megnaragudtam rád. Hosszú barátságunk során — ha megengeded, hogy annak nevezzem — többször megharagudtam rád. De sohasem mondtam meg neked. És most ormok, hogy hallgattam. Sokszor mondottal olyan dolgokat, amelyek sokáig fájtak nekem. Mint ahogy évekig kinzott az a gondolat, hogy nem volt fontos neked a sorsom, es cserben hagytál a tábori telefonnál. Hosszú fogságom alatt néha gyűlölettel gondoltam rád ezért. Persze nem jutott eszembe, hogy történhettek olyan dolgok, amelyek lehetetlenné tettek ígéreted betartását. Egyszer azt mondtad nekem, hogy annyi fantáziám sincs, mint egy selyemhernyónak. Akkor nagyon megbantottnak éreztem magamat. De igazad volt. Nincs semmi fantáziám. Most, hogy nagyon egyedül vagyok, sokat gondolok a múltra. Iparkodom visszaemlékezni a legapróbb részletekre is. Így újra családom koreben élek, és gyakran vagyok együtt veled is. Sok minuent, ami történt, csak most értek meg, mert van időm elgondolkodni rajta. De taian azért is, mert öregebb korában okosabb lesz az ember. Akár hiszed, akár nem. Sokat gondolok vissza azokra a dolgokra, amiket Temerinben inonutal nekem, a falusi kocsmában. Emlékszel? Szinte durván elítéltél azért, mert kívántam a háborút. De számomra ez volt az egyetlen lehetőség, hogy egy kicsit emberibb helyzetbe kerüljek. Keservesen megfizettem érte. Ha nem lett volna háború, mar ellenőr lennek a villamos-társaságnál. Megvolna a házam. A gyerekeim már nagyok lennének. ROTTERDAMI ERASMUS (1467-1536), a XVI. század nagy hutmanistája, I. Ferenc francia királynál igy jelentette be magát: — Őfelsége előtt egy idegen óhajtja tiszteletét tenni, ki abból az országból jött, mely alacsonyabb a víznél s ahol a lakosok megégetik az anyjukat. A király erre a különös bejelentésre kiváncsi lett és látni akarta az idegent, tehát tüstént maga elé bocsáttatta. Meglepődve ismert a hires Erasmusra, kitől mindenekelőtt azt kérdezte, hogyan érti furcsa bejelentését? Erasmus igy felelt: — Bejelentésem igazságon alapul, mert Hollandiát rég elnyelte volna a tenger, ha nagy költséggel jó állapotban nem tartanák a töltéseket. A hollandusok ritkán tüzelnek mással, mint turfával, ezt pedig a földből ássák, mely mindnyájunk anyja. Orvosi rendelőben. — Doktor úr, mondja meg nekem őszintén, hogy mi a bajom. — Nézze, maga túl sokat iszik és dohányzik. — Köszönöm. De most mondja meg ezt nekem latinul, hogy a feleségemnek is mondhassak valamit. — Odafelé nem féltél a cápáktól? 41
