Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
Mindez áldozatául esett egy oktalan kívánságnak. De nem csak a pénz miatt. Nem akartam levetni az egyenruhát, hogy úr maradjak, és parancsolni tudjak. És szerettem volna kitűzni az arany vitézségi érmet is. Most már bevallhatom neked, mert mindez már semmivé foszlott, és magam is senki és semmi vagyok. ilyenkor tavasszal nagyon fáj a hátam. Semmi nehezebb munkát nem tudok végezni. Mindig fáradt vagyok. Lehet, hogy azért, mert nagyon lesoványodtam. De lehet, hogy a szivem miatt. De hidd el, hogy ez egy cseppet sem aggaszt. Nincs mit csinálnom. Nem várok semmire. Teljesen felesleges, hogy éljek. De ne hidd, hogy nem szeretem az életet. Nincs bennem semmi keserűség. Csak békére vágyódom. És evvel rátérek levelem tulajdonképpeni céljára. Mikor a* atombomba ügyében Írtam, vak voltam és ostoba. Gyerekes dolgok ezek az Úristen akaratával szemben. De neked megmagyarázom, amit másnak sohasem mernék elmondani. Évek óta egyetlen olvasmányom a Biblia. Abban az időben még csak az Ó-Testamentumnál tartottam. Hittem az Apocalipsis négy lovasában. A bosszúálló Istenben. De már végére jutottam az Uj-Testamentumnak, és ma már tudom...” Itt félbemaradt Tubák levele.------ VÉGE -----— Nem. Maharadzsa. A KIS KUTYA Mindketten állatbarátok vagyunk. Amellett már elegünk volt az egyedüllétből. Elhatároztuk, hogy szerzünk egy kis kutyát. Éva vette kezébe a dolgot, és én egy hoszszabb üzleti útra indultam. Amikor négy hét múlva éjféltájban megint a lakásajtónk előtt álltam, majdnem elérzékenyülten gondoltam arra, hogy hiszen engem most még egy aranyos kis kutyuska is fog fogadni. Ezután óvatosan kinyitottam az ajtót, és azután — kénytelen voltam körülbelül reggel hét óráig az előszoba szőnyegen feküdni. De nem csak ez. A hátamon kellett feküdnöm és tökéletesen ir-’dulatlanul. A dög különben a^.arapta volna a torkomat. Hét óra után megjelent Éva, és magához füttyentette a nagy német dogot. Ez valóságos díszpéldány volt, egy méter magas és több mint egy mázsa súlyú. —• Nem aranyos? — kérdezte Éva, mialatt a háziorvosunk megint rendbehozta a vérkeringésemet. — Igen, —. leheltem, — és milyen éber! — Ugye! — mondta Éva, és nekikészülődött, hogy Dr. Készséges bal nadrágszárát újra összevarrja. Magán az orvoson varrta. — Én egy olyan törpepincsire gondoltam, — hörögtem, — vagy valami hasonlóra... — Olyan hűséges szemei vannak, — mondta Éva oda se hederítve. — Amellett olyan olcsó volt.. .és egyáltalán, a kutya itt marad a házban. Törzskönyvezett családfája van, és különben sem olyan nagy... — Vannak nagyobb állatok is, — helyeseltem. — Például az afrikai elefánt. — Utálatos vagy, — kiáltott Éva, — ugye, Fifike, itt maradsz mindig asszonykánál? Fifike morgott. Olyan hang volt ez, mint egy földrengés, kezdeti stádiumban. — Látod.... — mondta Éva. j Délután dolgoznom kellett. Mikor ki akartam nyitni az íróasztalfiókot, Fifike eltávolította rólam a bal kabátujj amat, a mellényemből a töltőtollamat és néhány millimétert a kisujjamból. Dr. Készséges egy újabb látogatást udvariasan, de határozottan visszautasított. — Mit képzeltél egyáltalán? — ordítottam Évára. — A bestia megeszik naponta két kiló húst, de engem megakadályoz, hogy erre a célra pénzt tudjak keresni, és még az irgalmas szamaritánusokat is kiűzi a házból. Éva bömbölt. — Mindig mondtam, — zokogta, — neked nincsen lelked. Egy parányi kis lelked sincs... Mit mondjak még? Nagyon szeretem Évát, és még álmámban sem gondolok válásra. Jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy az öreg manzárdszobát kicsit helyrehozzam magamnak. Később pedig úgy tervezem, hogy majd megpróbálom valami finom kutyaeledellel magamhoz édesgetni. 42
