Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

— Ne félj, ostoba! — ripakodtam rá megint. — Azt csinálok veled, amit akarok. Ha megú­­nom a játékot, majd megint leduglak valahol a földbe. Most szaladjunk a fclyó felé! A fejem fölé emeltem és mint egy zászlót, úgy lobogtattam. Ropogott a dereka, lombja zi­hált és lihegett a szélben. Nekivadultam és be­mutattam neki, hogyan kell szaladni. Kifelé iramodtunk a városból, végig a Nagykörúton, elkanyarodtunk a Kistisza-utcába, elsurrantunk a vámház mellett és neki a határnak! Ébren is mindig arrafelé szerettem csatangol­ni, hát még álmomban! Hamarosan elértük a víz partját s a szélében a hajóvontatók ösvé­nyét. Indás, bozótos gödrök voltak már erre, néptelen kubikbányák, itt-ott néhány reves fűzfa ütötte fel göcsörtös fejét a sűrűségből. Egy vén csigolyafűz ránk is kiáltott, amint el­rohantunk mellette: — Hová viszed a nyárfácskát, hé? — Semmi közöd hozzá! Viszem, mert az enyém! — Kihúztad a földből, meg fegod ölni. — Hát aztán! — Akkor velünk gyűlik meg a bajod! Amint ezt kimondta, hirtelen kijebb emelke­dett a tocsogóból. Olyan iszonyatos volt, mint valami rücskös, bozontos, fekete vadállat. Ek­kor elborult az ég is, vad szélvihar süvített s a reves csigolyafüz ropogva-nyögve kihúzta roppant lábát a dágványból. Elsikoltottam ma­gam és még mindig kezemben tartva a kisfát, futásnak eredtem. Tompa döndülések hallat­szottak mögöttem: a csigolyafüz üldözőbe vett. És ekkor jobbról is, balról is, messze, benn a bozótosban és előttem is, elszórva a parti ho­mokpadok martjai mellől fölemelkedtek és lábrakeltek a növények. Szederinda kapkodott a bokám után, rá akart csavarodni, le akart rántani. Csalánözön áradt ki elébem, tüskéket nyilaztak rám a bokrok, irtózatos ágbunkók emelkedtek, hogy agyonsujtsanak. Egy rémült szarka kiáltozott a szélörvényben. Szerencse, hogy meg tudtam érteni: — Dobd el a fát! Hajítsd el, mert meghalsz! Irtózattal löktem el magamtól. Egy porha­nyós zsombékpadra esett le. Már nem nyögött, nem is sóhajtozott. Gyenge lombja hervadt volt, úgy feküdt a földön elgörbült derekával, mezí­telen gyökereivel. Nem tudom, mi történt volna velem, ha ak­kor fel nem ébredek. Hajnal volt még, alig de­rengett az ablakon a vasárnapi reggel fénye. Egy darabig még forgolódtam az ágyban s az­tán égő kíváncsiság fogott el. Látni akartam a tegnap elültetett fámat. Lecsúsztam az ágyról és óvatosan felöltözködtem. Sikerült észrevét­lenül kisurrannom a házból s elfutottam a térre. Amint a sarokra értem, a klastrom fala alá, oda, ahol szögben fordult az új csemetefák sora, összeszorította szívemet a látvány. Az én fám gyökerestül ki volt tépve a földből s ott feküdt a frissen felhányt halom oldalában. Ta­lán egy átmenő szekéragy kapta el, talán va­lami más... Gyenge sudara hervadt volt, az águjjacskák meggörbültek, a dereka elhajlott, gyökerei me­zítelenek. Óvatosan felemeltem és gondolkodás nélkül elindultam vele. Nem futottam és nem is kívántam, hogy feleljen vigasztaló szavaimra, mert tudtam, hogy elájult és nem beszélhet. — Ne félj, ne félj, — biztattam. — Most mégis csak kimegyünk oda. Végighaladtam a Nagykörúton, elkanyarod­tam a Kistisza-utoába, elsurrantam a vámház mellett. Hamarosan elértem a víz partját s a partszélen a hajóvontatók ösvényét. Szép, de­rült volt az idő, az ég fellegtelen. Egy kicsit dobogott a szívem, amikor eloson­tam az első reves fűzfa mellett. Bütykös, nagy feje volt és görcsökbe marj ült dereka. Az üs­töké is meredezett már és barkásodott. De nem szólított meg, nem fenyegetett, csak rám bá­mult. És a többi. Elszórva itt-ott a tocsogók­ban, mintha rámmeredtek volna, de nem moz­dultak. Megtaláltam a porhanyós zsombékpadot és azon nyomban hozzáfogtam az ültetéshez. Könnyen kiástam a lyukat, hiszen nem kellett mélyre hatolnom. Akkor beleállítottam a fács­­kát. Körültámogattam földdel, a part széléről három kalappal hoztam rá vizet. —• Szervusz, — súgtam végül neki és le­nyugodott szívvel hazaballagtam. * * * A templomtéren, az én városomban ma már egyetlenegy fácska sem áll azokból a régiek­ből. A hely hegyrésze beépült, a másik sarkát út vágta le, a térség megmaradt közepén ízléses homokkő talapzaton a hősi emlékmű ékeskedik. Igen szépen elrendezett virágágyak is vannak ott, aszfalttal borított járda, fényes szegélykö­vek, a sarkon gépkocs.'állomás és egy kis tor­nyos trafikbódé... Nagyon szép, nagyen ízléses minden. Mikor pusztultak el a fák, ki tudna arra már válaszolni? Csak azt az egyet tudom, hogy az enyém még él! Künn él a vízparton, a kubikgödrök közelé­ben és ha jól számolom az időt, nemsokára negyven esztendős lesz. Amikor csak szerét ejthetem, meglátogatom. Az ő vidéke még érintetlen. A hajójavító-telep kibővült ugyan a közelben, meghaltak a vén fűzfák is, de őt eddig megkimélték. Hatalmas, öregedő jegenyenyárfa. Madarak fészkelnek benne és gyökérzete már-már elérte a víz szé­lét. Valami nagy vihar lehasította az egyik ágát, de apróbb gallyakat növesztett s befedte velük a seb helyét. Az az érzésem, hogy ismer. Amikor megállók alatta és fölnézek rá, bólogat és integet ezer karjával és felém suttog millió levelével: — Szervusz... 24

Next

/
Oldalképek
Tartalom