Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
a saját problémáink, — akár művészi, akár tudományos, akár politikai téren, — amelyeket a teljes jelenben kell megoldanunk, a múlt segítő együttműködése nélkül. Az európai ember egyedül áll, nem állanak mellette az élő halottak, akárcsak Peter Schleimlhl, elvesztette az árnyékát. Milyen is a mi korszakunk színvonala? Ez a korszak nem tartozik a lecsöndesedett korszakokhoz, és mégis minden eddigi idők fölött érzi magát, túlszárnyalva minden eddig ismert beteljesülést. Nem könnyű azt a véleményt szavakba foglalni, amelyet a mi korunk sajátmagáról alkot. Többnek tűnik maga előtt az eddigieknél, és mégis néha csak kezdetnek tartja magát, néha viszont haldoklásnak. Milyen szavakat válasszunk? Talán ezeket: több minden eddigi kornál és kevesebb mint önmaga. Erős és egyszersmind az elhivatottságában bizonytalan. Vaszary Gábor: AKIK VÁLLALJÁK A FELELŐSSÉGET Nem szeretem, ha az autóvezető vezetés közben diskurál, pláne, ha vitatkozik. Még hagyján, ha erről mások elmesélése nyomán értesülök, de mértéktelenül felháborít, ha az orrom előtt történik ilyesmi, illetve ha történetesen ugyanabban a kocsiban a hátsó ülésen ülök. Ilyenkor az autót vezető minden figyelmével az utat nézze: pattanásig feszült idegekkel: előre görbülő testtel, két erős kézzel a kormányt tartsa, és ne beszélgessen, ne cigarettázzék. Egyáltalában ne vegyen semmiféle tevékeny részt a való életben, mert kénytelen leszek leszállani a kocsijáról, esetleg még fel is pofozom, ha gyengébb fizikumú, mint én. De főleg azokat utálom, akik kritikus pillanatokban azt mondják: — Vállalom érte a felelősséget. Ha ezt a mondatot hallom, szinte magamon kívül vagyok. Mert mi történik, ha valaki valamiért vállalja a felelősséget? Pontosan ugyanaz, mintha nem vállalta volna. Egyszer villamoson utaztamban a következőket tapasztaltam: Amint az utasok felszálltak és elfoglalták a helyüket, egy vidám úr a perronon elcsengette a kocsit, hadd induljon már, ne vesztegessük az időt hiába. A kalauz ugyanis közben a jegyek kilyukasztásával bíbelődött odabent. Amikor észrevette, hogy valaki a helyében intézkedett, rögtön kijött a perronra. — Ki csengette el a kocsit? — kérdezte olyan arckifejezéssel, amely teljességében nélkülözte a hálaérzet legparányibb árnyalatát is. — Én, — felelte gyanútlanul az illető. — Ki mondta ezt az úrnak? — Senki, de láttam, hogy maga éppen nem ér rá. — És mi történik akkor, ha ebből kifolyólag baleset fordul elő? ...Vállalja ezért a felelősséget? ... Az idegen úr gondolkozás nélkül ráfelelte: — Vállalom. Ilyesmire érdemben válaszolni nem áll módjában egy egyszerű kalauznak, ehhez több előképzettség szükséges. Legfeljebb azt mondhatta volna még az illető úrnak igen tömören, hogy: — Hülye. Tegyük fel, valaki felugrik az elindult villamosra, és a kerekek alá kerül, mit ért vele, hogy az illető úr vállalta ezért a felelősséget? Ezért voltam felháborodva, amikor a fentnevezett autóvezető a gyorshajtását illető aggodalmas megjegyzésemre vonatkozólag szintén kijelentette, hogy vállalja érte a felelősséget. Öt perc se tellett bele, egy útkereszteződéshez értünk és mit tesz Isten, megjelent egy biciklista is. Már maga az a tény, hogy egy biciklistát megpillant az autóvezető, a legnagyobb lelki elváltozásokat idézi elő nála. Pár pillanat alatt a következők történtek: Az autó derékbe kapta a derék biciklistát, és nagy ívben egy fa törzsének vágta. A bicikli két kereke elvált a helyéből, és valósággal felspriccelt a levegőbe, majd eltűnt a szemünk elől. A biciklista maga szintén felrepült vagy öt méter magasra, ott két kezdetleges bukfencet produkált, azután fejövet nekicsapódott egy ízléstelenül sárga ház falának, és utána rögvest nagy nyugalom szállt a tájra. Az autó ekkor már egyhelyben állt, a vezető és a másik disznó mellette, aki őt a beszélgetésre ingerelte, falfehéren a rémülettől, összeborzolt arckifejezéssel, előre hajolva reszkettek minden porcikájukban. A vezető keresztet is vetett magára, és remegő szájszéllel hörögte: — Úristen, kegyelmezz! Többet nem hallottam, de egészen bizonyos, hogy mind a ketten lázasan imádkoztak a Teremtőhöz, hogy a biciklista legalább addig éljen, míg a csendőrök kijönnek, és elhaló hangon közölje velük, hogy a haláláért senkit sem terhel felelősség. Magam is dermedten néztem a történteket. A biciklista teste elnyúlt, és békés porosán hevert a földön. Talán már a bukfenceket is elmúlófélben végezte az imént, annyira halottnak látszott. És mi történt? A biciklista egyszer csak megmozdult, feltápászkodott, és abszolút egészséges mozdulattal leverte ruhájáról a port, majd határozott lép21
