Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
tekkel odajött hozzánk az autó elé, és így szólt. — Hát szabad ilyet csinálni? Más normális ember, aki autót még életében nem vezetett, feltétlen kiugrott volna a kocsiból, és örömkönnyeket hullajtva, magához ölelte volna a biciklistát, biztosítva őt örök hálájáról, talán még ötven fillért is adott volna neki. Sőt esetleg még az Istennek is megköszönte volna, megmentvén őt attól, hogy felebarátja gyilkosa legyen. De egy autóvezető — az más. Az én emberem arca egyszerre rákvörös lett, mintha a guta kerülgetné, vonásai szinte a felismerhetetlenségig eltorzultak, amikor üvöltő hangon éktelenül káromkodni kezdett. Sokáig gondolkoztam azon, miért tette ezt, de nem tudtam rájönni. Valószínű, az háborította fel oly mértéktelenül, hogy a biciklista végül mégis életben maradt. Terescsényi György: AZ ÉN FÁM Sohasem volt nekem egy talpalattnyi földem sem, alig remélhetem, hogy lesz-e valamikor azon a bizonyos örökföldön kívül, amely két lépés hosszú és hat láb mély. És most jut az eszembe, hogy mégis van egy szép, eleven, valóságos fám. Engedjék meg, hogy elmondjam ennek a fának a történetét. Ifjú koromban divatban volt még egy igen szép szokás: iskolásgyermekekkel ültették el a közterek és városi útvonalak fáit. Abban az időben volt ez még, amikor sívó homokfellegeket kavart a szél az alföldi pusztaságokon. Akkor születtek meg a kerekerdők s az akácosok, a vasúti töltések és a folyógátak partjain akkor szaporodtak el a gyönyörű jegenyenyárfák, az országutak két oldalát eperfákkal kezdték szegélyezni és fűzágakat dugdostak le az árterek széleiben. Egy koratavaszi hűvös reggelen, egy szombati napon, sorbaállott a tomyosiskola gyermekhada és Kaszta György tanító úr elmagyarázta a szokatlan foglalkozás részleteit. Előbb pontosan összeolvasott bennünket s emlékszem, hogy három, vagy négy hijján kétszáz lélek volt a létszám. —■ Kétszáz fát fogunk elültetni ma délelőtt, — mondotta. — Mihelyt leérünk, mindenki álljon egy gödör elé. A klastrom hosszú kőfala és a mi iskolánk között széles és üres tér tátongott. Nyáron poros, télen saras-havas terület volt, az egyik sarkában koplalóskocsik álldogáltak. Valamikor búzapiacnak használták, később a mi játszóhelyünk lett. Akkor délelőtt azonban szép, egyenes sorban, mind a négy oldalára apró gödröket ástak és minden földkupacra elő volt készítve egy-egy vékony csemetefácska. A1 g nagyobbak, mmt az ostornyél, némelyiknek gyökere sem látszott és a suhogó-végükön aludtak még a rügyek. Nyárfa volt valamennyi, abból a fajtából, amiknek vesszőszálát elég ledugni a nedves földbe, úgy is megél és kihajt. Sorbaállottunk és a tanító úr vezényszavaira elkezdődött az ünnepélyes ültetés. — Vegyétek kézbe a fákat! Két ujjúnkba csiptetve felemeltük a vesszőket. — Állítsátok vastag végüket a gödör fenekére! Úgy cselekedtünk. — Lábatokkal vigyázva túrjátok rá a földet, hogy megálljának. Ez már nehezebb feladat volt. A saras föld a cipőnkre tapadt, sokan ferdére billentették a vesszőket és a tanító úr mérgelődve futkosott a sorok előtt, míg végre kiigazodtak. —• (Most mindegyiktek olvassa meg, hányadik a fája s jegyezze meg a fejében. Az lesz az övé. Alighanem a számolást akarta gyakoroltatni velünk ezzel a szemléletes móddal. Nekem könnyű volt a dolgom. Sarokfa esett rám, egy szép, sárgakérgű vessző. Öt ágacskája volt a felső végén: parányi kezecske a szétterpesztett vékony ujjakkal. Amint rugdaltam és a tövére tömtem a földet, furcsán mozgott és remegett, mintha bele akart volna kapaszkodni a levegőbe. Az én fám__ Az első éjjel vele álmodtam. Ki volt már lombosodva és valami furcsa módra beszélni is tudott. A felső búbja alatt két ága nőtt és kiterjesztve tartotta végein apró leveleit, mint megannyi fényes, reszkető tenyeret. , — A te fád vagyok, — suttogta. — Vigyázz rám, kérlek. — ó, mindig gondom lesz rád, — öleltem át a derekát áradozva, — ha szomjas leszel, megöntözlek, leszedem rólad a bogaraikat és madárkákat hívok hozzád lakóknak. —• Szeretem a madarakat és szeretlek téged. — Akkor hát gyere velem a rétre. Játsszunk fogócskát! — Én nem tudok járni. Nekem nem szabad. — Ej, dehogy is nem. Majd én megtanítalak. Én sem tudtam mindjárt járni. Próbálni kell azt. Várj csak, majd tartalak és segítelek. Húzd ki a lábadat szépen... Kihúzta a lábát s én átfogtam a derekát, hogy el ne dűljön. Először nehezen ment neki a dolog, úgy emlékszem, sírt is. — Hová megyünk? — zizegett és suttogott az ő bánatos, halk hangján. — Nehogy becsapj és eldobj valahol... Rádbíztam magam és én a te fád vagyok... —■ Ne nyavalyogj! — korholtam és erősen megráztam. —■ Jaj, jaj! — kiáltozott. — Tedd vissza a lábam a földbe... És ne fuss olyan sebesen. Minden levelemet lecsapkodod, szédül a fejem, meghalok. .. 22
