Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
tával írt, s hihetetlen sokat dolgozott, összegyűjtött műveivel eléri Jókai termékenységét. Holott csak úgy mellékesen, szinte kedvtelésből alkotta meg remekműveit. Művészete nem a nagy tömegnek szól. Intellektuális művész, akiről Szerb Antal ezt írja: “hatása az elit szűk körére korlátozva, arisztokratikus művészet”. Annál nagyobb öröm hallani, hogy az utóbbi években — mióta Krudyt levették otthon az “indexről” — a legnagyobb könyvsiker lett. A kiadók nem győzik müveinek újabb kiadásait és lelkes gyűjtők szedegetik össze eddig sárgult újságokban és folyóiratokban eltemetett novelláit. Talán így, egyszer majd törlesztjük az irodalom régi adósságát Krudyval szemben: összes műveinek gyűjteményes kiadásával. Mindenesetre az író, a legendás magyar Szindbád, a hajós, már huszonöt éve a végtelen vizeken hajózik. Ha visszanéz, s látja írásainak sikerét, bizonnyal nem sokat törődik vele. Feljegyezték róla, hogy írásainak sorsa soha nem érdekelte. Soha nem vitte haza, nem gyűjtötte össze megjelent munkáit, soha nem beszélt senkinek, még családtagjainak sem írásairól. Szerette hivatását, ragaszkodott hozzá, és hűséges maradt mindig: becsülettel töltötte be a mesterség követelményeit, hiszen a leghivatottabbak közé tartozott. Élete nem volt könynyű, mint a magyar íróké általában. Sokszor kellett szembe néznie a közönnyel, az értetlenséggel, s abban a korban, amikor a hozzá nem mérhető közepes író-iparosokat körülragyogta a siker, Szindbád magába húzódva élt kinn Óbudán. Onnan járt be Pestre, melynek örök szerelmese volt. Nem tudott elszakadni a pesti éjszakától... Fiatal korában éppúgy, mint utolsó éveiben, sokszor napokra eltűnt hazulról. Ismerte és szerette a zsokékat, a kártyásokat, az éjjeli pillangókat, a föpincéreket, az artistákat, a műlovarnőket, a kóristalányokat, a bohémeket, a költőket — az élet különös, magányos vándorait, kik csak ritkán jutnak a napfényes oldalra, s kik közé maga is tartozott, nem kényszerből, hanem a szive szerint. Azt írják róla, hogy utolsó éveiben sokszor megvárakoztatták a szerkesztők is — nem csoda, örökkön anyagi gondjai voltak. Hiszen éppen az ilyenfajta élet kerül sokba, de Szindbádnak szüksége volt rá, mert éppúgy lételeme volt, mint a képzelet s az álom tengere. Az idő korán felőrölte szervezetét. Tudjuk, hogy az utolsó hetekben lakásában villany se volt, mert nem tudta kifizetni a villanydijat: a főváros kikapcsolta hát. Betegeskedett is sokat, s a bort is eltiltotta egyidőre orvosa. Ez kedvetlenné tette. Huszonöt évvel ezelőtt felszállt egy különösen sötét hajóra, mely végtelen sötét vizekre vitte. Művei itt maradtak velünk, s elég, ha fellapozzuk egy-egy Írását, s már megnyílik előttünk a végtelen: Szindbád, a hajós, vezet bennünket csodálatos álomvilágok és csodálatos valóságok felé. Hol a határ? Szindbád tudta. Sehol. S szerencsés az, aki nyomába indul, s útitársa lesz az örök hajósnak. (Sao Paulo. 1958.) MILYEN KORBAN AKART VOLNA ÉLNI? JÓSÉ ORTEGA Y GASSET: A TÖMEGEK LÁZADÁSA című müvéből. A múlt század szalonjaiban elkerülhetetlenül bekövetkezett egy óra, mikor a hölgyek és a minden kérdésben járatos költőik feltették egymásnak a kérdést: “Milyen korban akart volna Ön élni?” És erre minden egyes jelenlevő képzeletben bolyongani kezdett a történelem útjain, hogy megkeresse azt a korszakot, amelybe kedve szerint bele tudná illeszteni saját létének kereteit... Mi lenne vájjon a becsületes válasza a mi korunk képviselőjének, ha hasonló kérdést tennének fe’ neki? Én azt hiszem, ez nem is lehet kétséges: minden múlt kor kivétel nélkül szűk ketrecnek tűnne neki, amiben nem tudna lélegzeni. Vagyis: a je’enlegi emberiség érzi, hogy az ő élete több, mint bármilyen előző élet; vagy fordítva kifejezve, a jelenlegi kor emberének az egész múlt túl kicsivé zsugorodott össze... A mi életünk már eleve érzi, hogy nagyobbra van méretezve, mint az összes eddigiek. Hogyan érezhetné hátrányban magát? Éppen ellenkezőleg: az igazság az, hogy tisztán, mivel magát érzi az erősebb életnek, elvesztette minden tiszteletét és kíméletét a múlttal szemben. Ezért áll előttünk a saját korunkban először egy olyan korszak, amely végérvényesen felszámolt minden klasszicizmussal, amely semmi multat mint szabványt vagy lehetséges példaképet nem. ismer el, és, noha egy megszakítás nélküli fejlődést képező évszázad-sorozat végén lép fel, mégis kezdetnek, hajnalnak, új gyermekkornak tűnik___ A múltnak a jelentől való ilyen határozott szétválasztódása a mi korszakunknak általános jelensége, és az erre vonatkozó többé-kevésbbé zavaros megérzés okozza ezekben a jelenlegi időkben az életfelfogásnak ezt a sajátos kétségbeesését. Mi, mai emberek, egyszerre csak érezzük, hogy egyedül vagyunk a világon, hogy a halottak nem tréfából haltak meg, hanem visszavonhatatlanul, és így nem állhatnak mellettünk. A tradíció szelleme a legvégső maradványaival együtt eltűnt. Példaképek, szabványok, határozott formák nem segítenek rajtunk. Megvannak» 20
