Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
HUSZONÖT ÉVE HALT MEG SZINDBÁD, A HAJÓS Irta: Kutasi Kovács Lajos 1933 május 11-ről 12-re virradó éjszakán, az óbudai Templom-utca 15 szám alatt, egy ódon házban végtelen és örök utazásra indult Szindbád, a hajós. Az újságok úgy adták hírül, hogy Krúdy Gyula meghalt, de a beavatottak tudták, hogy ez Szindbádnak csak egy újabb, valószínűtlen utazása. Hisz, ahogy írásaiból kitűnik, nem először halt meg s nyilván nem is utoljára. E földi lét csak egyfajta kirándulásnak számít, s Szindbád ódon kripták korhadó koporsóiból is visszajött már, hogy befejezze a félbehagyott szerenádot a csalódott kedvesnek, vagy — más alkalommal — csókkal érintse annak az asszonynak az ajkát, akinek kedvéért hideg p'isztclycsövet szorított a szivéhez... Ámbár, az is lehet, hogy Szindbád ezúttal nem tér vissza többé. Hisz, mi keresnivalója lenne ebben a világban, amelybe — életének utolsó évtizedében már — nem tudott beleszokni. ő maga írja egyik szép írásában, vágyakozással telve: "De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosán tölteni az életet...” Különös egyéniség volt. Nemes ősei testőröket, katonatiszteket, szabadsághősöket adtak a Hazának. Krúdy Gyula más utat választott. Nem követte korának konvencióit, nem lépett "közpályára”, hanem újságíró lett Pesten. Vagy inkább — Pest-Budán, mert egész emberi és írói magatartásában volt valami, ami arra a korra emlékeztetett, amikor még Pest-Budaként emlegették a magyar fővárost. Felületes szemlélők hajlamosak arra, hogy mint egy különc, kissé anakronisztikus egyéniséget fogják fel a XX. század első negyedében. Holott írásmüvészete csak Franciaországban találna rokonra, Proust műveiben! Szerb Antal írja róla magyar irodalomtörténetében, hogy "olyasmit valósított meg, ami iránt a nyugati nemzetek is csak a legújabban kezdenek fogékonyak lenni, és ami mihozzánk még el sem érkezett...” Valóban: Krúdy művészete sokkal mélyebb és sokkal komplikáltabb, mint ahogy azt felületes bírálói gondolják. írásait ugyan, minden bizonnyal azért kedvelték meg kortársai, mert némi rokonságot mutatott — különösen a fiatal, induló Krúdy! — Mikszáth-tal, holott Krúdy túllépett a nagy palócon. Krúdy számára az idő nem reális valóság, nem korlát és keret, hanem végtelen tenger, melyen hajózni lehet, valóban Szindbád módjára, távoli kikötők felé s szeszélyesen, ahogy éppen a szél dagasztja a vitorlákat, vagy ahogy kedve kerekedik a kormányosnak. "Az idő a lélek magánügye” — állapítja meg ugyancsak Szerb Antal, s itt tapint rá a Krúdy írások lényegére: az időtlenségre. Az álom és a valóság nála nem határolódik el szigorúan, s ami tegnap történt, az történhetett háromszáz évvel ezelőtt is. Az ember élete meghatározhatatlan átmenetekkel folyik át az álomba és a halálba. A Krudy-novella sokszor úgy indult, mint egy megszokott és az írásmű szabályai szerint (?) megalkotott írás. Néha anekdotával, éppúgy, mint M:’kszáthnál. Majd egyszerre kiejt egy bűvös szót az író — vagy nem is az író már, hanem Szindbád, a hajós (mert így olvad össze a két alak az álomé és a valóságé); “'mintha...’’ S ezzel egyszeriben kezdetét veszi a kalandos utazás, a végtelen tengeren, immár Szindbád módjára. Soha, senki nem tudott olyan szívhez szólóan írni a magyar tájakról, senki nem tudta olyan végtelen finomsággal leaquarellezni a multat, mint éppen Krúdy. Olvasva műveit, egyszeriben megszűnik az olvasó számára is a reális valóság, a keret, amelyben élni kénytelen, a könyv, a betű, a papír, s már maga is utazik a hajóssal... Hová utazik?... .. .Talán egy öreg, felvidéki város macskaköves utcáin jár már, hol apró női topánkák kopognak, s egy sűrű-fátyollal letakart arcú kedves siet a titkos légyottra.. .Talán éppen Rezeda Kázmér a hírlapíró teszi a szépet az albérleti szobában Rózának, a vidéki primadonnának, majd később, csók csattan a Csendillában — ahogy Lisznyai Kálmán, a múlt század kedves költője nevezte el a parki filagóriát — majd párbajpisztoly dörren egy tisztáson... Majd meg régi, nagy vacsorák ízét érzi az ember, valahol egy vidéki beszálló kocsmában, melynek udvarán abrakoló lovak horkannak az öreg boltivek alatt, a fal is árasztja magából a régi nagy ivások, disznótorok, lakomák szagát, illatát... Vagy talán Adyt kisérjük el Krúdyval a pesti éjszakába, a Meteorba vagy a Metropolba, esetleg a ragyogó New Yorkba, kávéházakba és kocsmákba, hol e csillogó-szemű érdmindszenti sámán, ez a pest-budai Ős-Kaján dünnyögve énekli a cigánymuzsikára, hogy: "Lement a Nap a maga járásán...” Hogy aztán hajnalban szerelmet valljon az Operaház lépcsőjén ülő és őrködő — kő- Sphinxnek... Majd meg Bródy Sándor nyomába eredünk a Margit-szigeten, hol ez az ősbohém — aki mellesleg az első naturalista Írónk volt, s kinek irodalmi súlyát nem müvei adják meg, hanem hatása! — szállodai szobájában egy szögre akasztotta a gyúródeszkát is, és a házipincért szalasztotta el a Józsefvárosba jófajta leveshúsért, melyet maga főzött meg... Krúdy írásai ilyen értelemben a legszebb és legigazabb vallomások arról a korról, mely az első világháborúval elsüllyedt örökre. Akik ismerték, azt mondják, hogy kedves, bohém-ember volt. Szerette a bort. Lila tin19
