Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
azt féltik, őrzik olyan nagyon a sötét odúban. Próbáljunk meg mézet szerezni tőlük. — Jaj, de ha megszúrnak?... — ijedezett a másik kettő. De Mackó Mucit nem olyan fából faragták, aki rögtön meghátrál az első akadálynál. — Ugyan, csak megbírunk ilyen apró népséggel? Hát... egy-két szúrást is megér tán, hogy lesz egy bődön mézünk, és mama minden másnap mézespalacsintát süthet nekünk... Ez hatott. Tovább egy percig sem, gondolkoztak. Mackó Maci már futott is a tölgyfa felé, és megdöngette a tölgyfa kérgét. Semmi válasz. — Uj, de jó — ugrált féllábon Mackó Mici — talán nincs is itthon a méhkirály, senki sem őrzi a mézet, észre sem fogják venni, hogy hiányzik belőle — azzal jó mélyen bedugta a mancsát a méhkirály odújába. De arra már alig maradt ideje, hogy vissza is húzza, mert bizony a méhkatonák, ahányan csak voltak, mind kiözönlöttek az odúból, és nagydühösen rávetették magukat a három kis mackóra, s még a szemüket is majd kiszúrták. Futottak is úgy, mint még soha életükben nem tették. Meg sem álltak hazáig, sőt még ott is nyomukban volt egy pár elszánt méhecske. Úgy megdagadt a három kíváncsi torkos mackónak az orra meg a füle, hogy Medve Mihály nem, is akarta elhinni, hogy az ő fiai. Olyan keserves bömbölésre fakadtak, hogy odaát, a manók várában azt hitték, a föld morajlik valahol, szegény Medve Marcsika pedig azt sem tudta, mit csináljon hamarjában három póruljárt csemetéjével. Vizes ruhát rakott a fejükre, de még az sem volt elég. Közben alaposan megdorgálta őket. — Kellett nektek lépesméz?! Nem elég az, amit anyátok vesz a piacon? Mjost aztán bűnhődtök, úgye? Nem is hiszem, hogy leapad ez a hatalmas daganat a fejeteken, viselhetitek világcsúfjára. — Ijedtében még ezt is elhitte a három mackó, és még sokkal keservesebben bömbölt, mint annakelőtte. — Én vagyok az oka — kesergett Mackó Muci —, én találtam ki... — De én voltam az, aki először a fához futott... — potyogtatta a könnyeit Mackó Maci. — Ha oda nem futottam volna... Mackó Mici még szólni sem mert. Csak hüppögött a sarokban, míg kibökte, mi nyomja az ő szívét a legjobban: — Én vagyok az oka — kesergett Mackó Muci —, én találdugom könyökig a mancsom, egyetlen méhecske sem jött volna ki. No de erre már Medve Marcsika sem állta meg, hogy titkon egy könnycseppet ne töröljön ki szeméből a köténye sarkával, és gyorsan feltálalta a barlang előtti árnyas fa alatt az ebédet, a finom bíbictojásrántottát, hogy eloszlassa a fekete bánatfelhőket a három kis bocs feje fölül. Hát, fájdalom ide, vagy oda, a csinosan terített asztal mindnyájukat csábította, és olyan jóízűen megettek mindent az utolsó morzsáig, hogy elfelejtették minden búbánatukat, csak azt nem, hogy ki lakik az öreg tölgyfa odvábán. Messzire kerülték ezentúl a tájékát, és nem vásott többé olyasmire a foguk, amiért más dolgozott meg nehéz munkájával. Nem is tudta volna meg a dolgot senki, mert csak a kis őzike látta őket, ő pedig a világért nem pletykált soha, de ott járt (Folytatás az előző oldalról.) gítséget nyújt a többi állatnak; valamennyinek, amelyik hozzá fordul, kihúzza a fájós fogát. Elhatározását tett követte, kiült egy tisztás szélére, egy fatönkre, hangos trombitaszóval magához csődítette az állatokat, és kihirdette, hogy fogászati rendelőt nyitott. Mindjárt meg is kezdte a rendelést. Legelőször a nyúl járult elébe, és mukkanás nélkül viselte el, hogy az elefánt kirántsa a lyukas fogát. Műtét után megkönnyebbülve, mosolyogva távozott. Úgy ám, a gyáva nyúl. Azután következett a zsiráf, a vadbivaly, a sakál, másik zsiráf, és így sorra jónéhány. Az elefánt reggeltől estig dolgozott. Némelyik állat egyenes elhatározással, habozás nélkül lépett elébe, másikat a társai biztatgatták, ismét másik odament, majd mielőtt rákerült a sor, elillant, de újra csak előjött, végre is kihúzatta a fogát. így ment ez azután minden nap. Az oroszlán is meghallotta, hogy mit csinál az elefánt. Neki is szüksége volt a segítségre, mert napok óta tűrhetetlenül fájt az egyik foga. De úgy fájt, hogy kínjában a földön hempergett, s szakadatlanul ordított, végül már kimerült az orditásban, és csak nyögni tudott. Társai hasztalanul biztatták, nem merte magát rászánni, hogy kihúzassa a fogát. Pedig már enni sem tudott, s az éhezéstől egészen lesoványodott. Végre, amikor már nem bírta tovább a fájdalmat az oroszlán, engedett a nógatásnak, s elindult az elefánthoz. Két nyúl és egy antilop kisérték, akik útközben is erősítgették a szivét biztatásaikkal. A fatönkön ülő elefánthoz valósággal oda kellett taszigálniok az oroszlánt. És szörnyen ordított, amikor az elefánt megragadta, s kirántotta a beteg fogát. De azután ő is megkönnyebbült, magához tért, észbe kapott, s igen elszégyelte magát gyáva viselkedése miatt. Éhes is volt. Azt gondolta tehát, hogy mindenesetre megeszi a két nyulat, az antilopot, aki az elefánthoz kisérték, s az egész történetnek tanúi voltak. Még szerencse, hogy a róka előre fölvilágosította a kísérőket, s azok abban a percben, ahogy az oroszlán újra egészségesnek érezte magát, úgy elkezdtek futni, amint csak bírtak s egy-kettőre eltűntek a szeme elől. 58
