Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
Néhai Bethlen deák fehér paripája épületkövet hord a Sorbonne-nak. Stephanus Torneensis, a Sorbonne rektora, a későbbi tournayi püspök, 1192-ben két ízben is felkeresi levelével a “magyarok királyát’’. Az első írás arról értesíti “dicsőségesen uralkodó” III. Bélánkat, hogy a párizsi egyetem “egy Bethlen nevű” hallgatóját (adolescens) a messzi idegenben váratlanul elragadta a halál. Az övéitől távol elhalt ifjú temetéséről, mint a rektor hangsúlyozza: “illő tisztességgel” ők maguk gondoskodtak, és a tetemet a Szent Genoveva kolostor templomában helyezték örök nyugalomra. A második levél számot ad a gyászoló szülők adományainak megérkezéséről, amit hazájukból küldöttek hálás bőkezűséggel a szeretett halott koporsóját befogadó kolostornak: két selyem tmisemondó-ruhát, egy zászlót, egy ezüstmárkát, egy aranypénzt és öt arany solidust kehelyre. Majd beszámol a szülők kívánságára megindított vizsgálatról, amely megállapította, hogy a megboldogult után nem maradt adósság: “sem kereszténynek, sem zsidónak” nem tartozott. A vizsgálatban különben három magyar pap is résztvett, névszerint: Adorján, Jakab és Mihály “Iclericus”. A kegyeletes-szívü család gazdag ajándékain felül, írja végül a rektor: “elküldötte az elhúnyt kedves paripáját is, egy fehér lovat, hogy követ hordjon az építkezéseknél”. Táltosaink messzi Keletről hozott áldozati “fehér lova” így lesz már a XII. században kegyes magyar áldozat a messze Nyugat új csodájául emelkedő város, Párizs, épülő kövei között. Bocsánatkérő mosollyal fordult a vendégekhez. — Valóságos vásártér ma a lakás... Nincs idegem takarítani ... Lucy néninek ugyan sosem volt “idege” takarítani, de ezt már úgy megszokták tőle, hogy ha történetesen egyszer úgy minden rendben lett volna, ráadásul cs'end is a lakásban, a látogató bizonyára csalódottan fordul ki az ajtón: “Elköltöztek Pistáék...” Pista bácsi örök jókedvével, nevetve fordult feleségéhez: — Látod, a rádió bírja idegekkel a sok hazugságot. Angyali nyugalommal mondja be, hogy megindultak a villamosok, autóbuszok. Láttatok egyet is, míg jöttetek? Nohát. A munkások elfoglalták munkahelyüket, s a fegyveres “bandák” működése egyre kisebb gócpontokra szorul vissza... Szemérmetlenül hazudnak! — Hosszan, gúnyosan beszélt a rádióhoz, mintha az összes vezető kommunistának mondta volna: —Ó, hogy jönnekmennek a villamosok a Körúton, akár a korzózó kisasszonyok... Igen, hogyne, elvtársak! a munkások a gépek mellett állnak. Ugylátszik, a nyugati imperialisták mászkálnak itt lent, az utcán. Nézzétek csak azt az elvetemült kapitalistát!... Kimutatott az útra, s ott tolongtak mindnyájan az ablakoknál. Alá- s fel jó messze elláttak a Körúton, innen a magasból. Balkéz fele a Vörös Csillag mozi cégére, a hatalmas vörös csillag az út közepén, ahová a feldühödött munkások hurcolták. Jármüvek egyáltalán nem közlekedtek. Annál jobban tele volt a gyalogjáró az út mindkét oldalán, még ott is, ahol röviddel előbb az oroszok játékos kedvükben golyószóróval pásztázták végig az utat. Mintha egyszerűen ismeretlen fogalom lett volna a sokat szenvedett város népének a félelem. A kijárási és csoportosulási tilalom ellenére itt is — ott is négy-öt ember dugta össze a fejét, soha nem látott ismeretlenek közölték egymással gondolatukat, véleményüket. Egy vékonykabátos, fiatal munkás, akire éppen rámutatott Pista bácsi, az út közepére szaladt a vörös csillaghoz s az út szélén heverő két léccel feltámasztotta, arccal a Rákóczi-út felé. Aztán elvegyült újra a járókelők között. — Sok bajuk van azzal a csillaggal — aggódott Édes. — Még rájuk lőnek a ruszkik, s azt nem éri meg! Réti Sándor komolyan felelt: —• Tizenkét év szenvedését látják abban a vörös csillagban, nem csodálom, hogy még a szimbólumát is el akarják pusztítani... Egy másik férfi papircsomót dugott a csillag alá, egy harmadik öngyújtójával futott oda, s meggyújtotta a papirt. Egy őszhajú kalauz féltéglát kapott fel a járdaszélről, s eltorzult arccal vágta a füstölgő csillag közepébe, mintha valami rusnya szörnyeteget Ütne agyon. Sanyi kerekrenyilt szemmel, hang nélkül nézte ezt az ismeretlen pesti Körutat, melyen oly sokszor végigment ezelőtt, bámulva és kívánva a csillogó kirakatok kincseit. Egyre Petőfi verse járt eszében, melyet csak nemrégen szavalt egyik iskolai előadáson: “Feltámadott a tenger, A népek tengere...” Fekete Jóska volt a súgó akkor, de súgás helyett felrúgott valami üres vedret a színfal mögött, akkora csörömpöléssel, mintha a versben szereplő gályát akkor törte volna össze a tenger haragja... Sanyi úgy gondolt most erre a jelenetre, mint nagyon régi, távoli emlékre szoktak gondolni az öreg emberek, akik már csak a múltra néznek. — Most más biztosan ott vannak a Széna téren — gondolta nyugtalanul, Jóskáról Petire és a többiekre emlékezve. Bronzszínű hajába túrt tíz ujjával, s türelmetlenül rázta le magáról a maszatosarcú Csabikát, aki mindenáron vonatost akart játszani vele. — Hagyj békén! 54
