Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
tövében ferdeszemű mongol katona leste sunyi pillantásokkal lógófülű tanksapkája alól, melyik ablakból éri elszánt lövés tankját, hogy a következő pillanatban rommá lőhesse az egész bérházat, elpusztítva azokat is, akiknek valóban semmi közük nem volt az egész lövöldözéshez. Az egyik lezárt Közért üzlet lépcsőjén keresztben, egy halott férfi feküdt. Feje lelógott, arcát vér borította. Sanyit szinte megdermesztette az iszonyat. A másik pillanatban azonban átmutatott a másik oldalra, élénken kiáltva: — Nézzétek! A pályaudvarról már leverték a vörös csillagot! Mindnyájan odanéztek. Se Édesnek, se Marinak nem maradt ideje a halott megpillantására... A szomszéd mellékutcából, egészen közelről, hirtelen géppuska-sortűz hallatszott. Mint riadt csirkék a kánya elől, pillanat alatt behúzódtak az emberek a legközelebbi kapualjba. Olyan csend lett egy percre, hogy tisztán hallatszott a tankban álló katona durva röhögése. Nem is történt semmi. Csak “szórakoztak” a vörös hadsereg katonái... Őszhajú, öreg néni jött szembe Rétiékkel. Ráncos arcán könnyek peregtek végig s egyszerre magából kikelten sikoltozni kezdett: — Drága, drága szép magyar fiaim! Megint a ti véretek omlik! Megint ti pusztultok, ó... ó! Verje meg az Isten! verje meg!... Két fiatal lány fogta karon és erőszakkal hurcolták be egy kapu alá kis vizet adni neki háborgó lelke lecsillapítására. — Mit csinál itt cirkuszt? — sápitozott egy kövér nő, tepsivé taposott magassarkú cipőjében tipegve előre. — örüljön, hogy maga ilyen józan tud maradni ebben a szörnyű helyzetben, — dörmögte a kövér nő kalapja alá egy idősebb ember. Pattanásig feszült volt a helyzet az utcán. Réti Sándor alig várta, hogy elérjék a Lenin körút 41-et. Ott lakott Schődl István, volt katonatársa, jóbarátja, az ötödik emeleten. Nem volt már kiváncsi egyikőjük sem a Rákóczi-útra, elég volt, amit idáig láttak. Sanyi olyan szorosan fogta Mari kezét, hogy a kislány feljaj dúlt és Édeshez húzódott. — Ha lenne egy lökhajtásosom... — gondolta Sanyi — elhúznék a város felett és kilőném az oroszokat a tankjukból... Kényszeríteném az ország elhagyására őket, felszabadítanám mind a magyarokat, s összetörnénk minden vörös csillagot... Jaj, vájjon Peti nem feledkezik-e meg a foszforról?... Megérkeztek. Lift nem működött már három hónapja az óriási házban s míg felfelé haladtak az ötödik emeletre, botratámaszkodó öregek, fáradt felnőttek álltak meg egy-egy fordulónál pihenni. Édes maga is úgy érezte, kiugrik a szive helyéből, mire a negyedik emeletre ért. — No, mégegy! — biztatta apa, Édes hóna alá nyúlva, pedig maga is fáradt volt már. — Jól felvitte Isten a dolgát ennek a Pistának — tréfálkozott — de én nem szívesen cserélnék helyet vele. A csengetésre maga Schődl István nyitott ajtót, hosszuranőtt, törökbajszos, furcsa ember. Festegetett szabad idejében. A TEJÉRT vállalat könyvelője most, aki mint volt Horthy “fasiszta” tiszt, örüljön, hogy állást kap a népi demokráciában, nemhogy még fessen is! Pedig ennek a Pista bácsinak igazán volt tehetsége. Szerette a zöld sokféle árnyalatát használni s főleg öreg budai kapukat, utcasorokat kapott ecsetje, ceruzája alá. Három fia, Zoltán, Béla és Csaba, indiánüvöltéssel fogadta Marit és Sanyit. Tele voltak újdonsággal. Egyre az ablaknál szorongtak és lestek lefelé, mit csinálnak a “ruszkik” s ilyenkor anyjuk, egy hihetetlenül vékony, tarkapongyolás asszony, mindig ideges kiáltással parancsolta vissza őket. — Már megint az ablaknál vagytok? Belőnek és eltalálnak benneteket! Béluska! Csabuciü (Folytatás az előző oldalról.) Az Isten velünk leszen az viadalban: mert szolgák vagyunk, és minden munkánk erre megyen, hogy a magyar nemzetet megszabadíthassuk a németeknek rabságából: és erről akartuk elvonni Salomon királyt, hogy az ő tisztében eljárna, és ne németezne: de ő inkább akart' mindenkor az hízelgő súgóknak engedni. Nem akartuk ugyan kezünket megfertőzni a mü atyánkfiának vérében: de miérthogy 5 a németekkel mindenkoron tanácskozott a mü küssebbségünkre, ezért akartunk mostan ellene támadni. Ezokáért velem egyetembe vitézül vijatok... És mindjárást trombitákat fújata és dobokat ütötte az ütközetre, és őmaga László herceg első lön, ki öklele a királyi seregbe. És ekképpen nagy viadalt tártának egymással mind napestig... A diadalomnak után, mikoron a László herceg őmagához jutott volna, és látná a nagy sokaságot, mely mindkétfelől elhullatt vala, ottan megháborodék az ő lelkiesmérete, és nagyon kezde sírni, és monda: Jaj, jaj bolondságunk! jaj mit műveltünk? Ezek mind atyafiak voltak az úr Krisztusban: jaj hová esett mind a két seregnek dolga? Jaj nagy vakság! Hogy-hogy nem maradhatunk békességben? Ha valaki királyságra született, az is vészéi: aki a szolgálatra született, az sem nyughatik. Nyavalyás és minden nyomorúságokkal rakva a mü életünk. Jaj szegény Salomon ... Bátor én holtam volna meg mindezekért... És midőn eleget zokogott volna, parancsold, hogy mind eltemetnék a holttesteket, és igen könyörge a Bódog- Asszonynak, hogy esedeznék az ő fiánál, az Úr Krisztusnál a megholtakért.” 53
