Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

Szent László leánya Bizánc trónján. Szent László árván maradt leánya, Piroska, Könyves Kál­mán politikáját szolgálva, 1104-ben Komnenos János herceg eljegyzett menyasszo­nya lett. Az Árpád hercegnő így Bizáncba került. A görö­gök szokatlanul hangzó ősi magyar neve helyett, a náluk nagyon népszerű Irene nevet adták neki. E névvel foglalja el később ura, II. János, olda­lán a császári trónt. A basi­­leusz egyike Bizánc legkivá­lóbb uralkodóinak. Népe mél­tán tüntette ki a “Kalos” melléknévvel. Valóban “de­rék”, okos és jóságos férfiú volt, híres arról is, hogy halá­los Ítéletet soha nem írt alá. Uralkodása alatt kezdődik Bi­zánc harmadik aranykora. A császári pár, mint a görög krónikák feljegyezték, zavar­talan harmóniában élt. De a feljegyzések arról is megemlé­keznek, hogy az idegenből jött császárnő haláláig nem tudta megszokni új környeze­tét, megforrósodott szívvel mindig visszavágyott a Duna- Tisza tájára. Nosztalgiája éle­te utolsó éveiben különösen nagyon gyötörte, s a negyve­nen felül lévő császárnő gyak­ran s mind sűrűbben vonult el a kolostorok magányába, és ott nem neveztette magát se Piroskának, se Irenenek, ha­nem “Xene”-nek, vagyis “Ide­genének. A mogyoródi csata Heltai Gáspár, a XVI. szá­zadbeli krónikás igy mondja el a mogyoródi csata hősének történetét: “----László herceg (miután a csapatokat hadrendbe állí­totta) a sereg mentén lovon — írja Heltai —, megszólítá a népet, és mondá: Atyámfiái! (Folytatás a következő oldalon.) Visszafutott, a markában szorongatott rajzszegekkel, hogy az ajtóra tűzze az üzenetet. Még egy pillanat, Betyár bozontos fejét simította végig s egy hirtelen mozdulattal lehajolt, hogy meg­csókolja a kutyus homlokát, két hűséges, ragyogó szeme között. Már rohant is, hóna alatt a duzzadó táskával, le ne késsék a Hév vonatot, mely most csak egyszer közlekedik minden órában... A Margit-hidnál rengeteg ember nyüzsgött. Mintha Buda minden lakója Pestre igyekezett volna ezen a reggelen, s ugyan­csak dolga lett volna a rendőröknek, ha minden “háromnál több egyént” meg kellett volna motozniok a rejtett fegyverek miatt. A széles Margit-körúton is emberek közlekedtek gyalogjárón, kocsiúton egyaránt. A hid torkolatánál bamba vasszörnyeteg állt keresztben, égnek meresztve förtelmes ágyúcsövét. Vigyázott a Békére. S a magyar nép szabadságára... Senki át nem mehetett a hídon katonai igazoltatás nélkül. Apa kezében tartotta mindnyájuk igazolványát és keményen az igazoltató magyar katona szemébe köszönt, azzal a köszöntéssel, melynek értelmét tizenkét éve tapodják lábbal a magyar nép vezetői: — Szabadság! A katona — pillanat volt az egész — apára nézett orosz mintára szabott vaskalapja alól, keserű, gúnyos pillantással. — Az van most, elvtárs... Már el is haladtak, már jött a többi száz, meg száz ember mögöttük, igazolvánnyal a kezükben, de Sanyi még mindig a ma­gyar katona arcát látta. Úgy szeretett volna visszafutni, mondani neki valamit. Valami vigasztalót. Vagy csak kezet szorítani ve­le... Az emberáradat azonban hamar átsodorta őket a hídon, mint ahogy az alattuk elhömpölygő Duna szürkészöld hullámai sodorták dél felé a lehullott ágakat... A pesti oldalon még nagyobb volt a nyüzsgés. A Körút há­zain itt-ott hatalmas belővés mutatta, micsoda harcok lehettek itt az elmúlt éjszaka. Édes tanácstalanul állt meg, riadtan pil­lantva körül. — Én... én nem megyek be, hiszen itt lehetetlen ma minden normális munka. Gyerünk haza! Apa azonban semmikép nem akart visszafordulni. — Ha már itt vagyunk, gyalogoljunk le a Rákóczi-útig, látni akarom a várost. Gyertek! Az egyik árúház előtt, a felszaggatott kövek mellett néhány ember buzgolkodott, hogy “rendet” teremtsen. Arcukra kiült a friss öröm, hogy “legyőzték a fasiszta ellenforralmárokat”. Az egyik nagyhangon kiáltott a járókelőknek: — Gyertek, elvtársak! Állítsuk helyre, amit az ellenség le­rombolt! Hogy nem kapott más választ gyűlölettel telt pillantások­nál, a személyes agitációtól sem riadt vissza a buzgó oroszbarát; egy aktatáskás fiatalasszonyt szólított fel egyenesen, hogy csat­lakozzék az építőkhöz. Az megállt egy pillanatra s hangos szóval a Nyugati pályaudvar irányába mutatott: — Majd ha barátaink elhagyják Hazánkat, akkor: szívesen. De most takarodjék mellőlem! Mire a buzgó elvtárs felocsúdott, a bátor fiatalasszonyt elso­dorta, eltakarta mellőle a tömeg, s egynéhány gúnyos meg­jegyzésre jobbnak látta a visszavonulást a fiatalember, a “bará­ti” tankok árnyékába. A Berlini térből lett óriási Marx tér minden sarkán orosz tankok “vigyázták” a rendet. Hátborzongató s mégis, valami tit­kos elégtétel volt, hogy a rengeteg ember a kormány felszólítása, sőt tilalma ellenére, csoportosan jött-ment az utcán, sokan csu­pán azért, hogy megmutassák: “Nem leszünk többé engedelmes rabszolgátok, az orosz ágyúcsövek torkában sem!” A Nyugati pályaudvar előtt, az út kellős közepén hatalmas orosz tank állt keresztben. A minden irányban forgatható ágyúcső 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom