Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

(Már az első versszaknál az ősi székely népballadák levegője, világa tölt el mindenkit. Az orsók leállnak, a guzsalyok megdülnek, a szemek elkerekülnek, a legények megfeszülnek. A tüztevő legény kapja az aranyágat, s ráveti a lángra. Utána ő is mohón előreveti a fejét, hogy semmit el ne szalasszon a versből. Feltűnő a hatás az öreg Bede Mózesen, mintha maga is a régi világnak balladahősévé alakulna át. Kevélyen hátraveti a fejét, kiszélesül ültében, nemes arcéle kitükrözik, mintha Erdély valamelyik daliás fejedelme volna, ki kedvenc kobzosát hallgatja. Bevetett ökle az asztalon. Külön élmény ez az élő, néma ember-háttér a balladamondó leány mögött. Az egész fonósereg meggyászolja Kádár Kata sorsát, s ótár fölött összehajtó kápónavirág lesz a leány-, s a legényfejekből. De már Versmondó Sára kezdi is az új verset és előre remegve mondja is a címét):

JULIA SZÉP LEÁNY

Julia szép leány egykoron kimerne Búzavirág szödni, a búzamezőbe,

Búzavirág szödni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magát ott mulatni.

Föl is fö tekinte a magoss egekbe,

Egy szép gyalogösvény, hát ott jödögel le. Azon ereszködék fodor fejér bárány,

A napot s a hódat szarva között hozván;

A fényös csillagot a homlokán hozta;

Két szép arany perecz aj! a két szarvába, Aj! a két ódalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőreszála, annyi csillag rajta.

Szóval mongya neki fodor fejér bárány:

Meg ne ijeggy töllem, Julia szép leány!

Mett most esött héjjá szüzek seröginek Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,

A mennyei karba, a szönt szüzek közi,

Hogy bételnék veled azok kegyös rendi;

A mennyei kócsot adnám a kezedbe;

Első kakasszókor jőnék látásodra Másod kakasszókor tégöd elvinnélek.

Az annyához fordul Julia szép leány,

Szóval mondja neki: anyám, édös anyám!

Én is csak kimönék búzavirág szödni, Búzavirág szödni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magamot mulatni;

Föl és föltekinték a magoss egekbe,

Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögel le, Azon ereszködik fodor fejér bárány,

A napot s a hódat szarva között hozván;

A fényös csillagot a homlokán hozta;

Két szép arany perec, aj! a két szarvába,

Aj! a két ódalán két szép égő gyertya;

Mennyi szőreszála, annyi csillag rajta,

Szóval mongya neköm fodor fejér bárány:

Meg ne ijeggy tőlem, Julia szép leány!

Mett most esött héja szüzek seröginek,

Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének A mennyei karba, a szent szüzek közi,

Hogy bé telnék vélem azok kegyös rendi;

A mennyei kócsot a kezembe adja Első kakasszókor jőnek látásomra,

Másod kakasszókor ingómét megkérnek,

Harmad kakasszókor ingómét elvisznek.

Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd haj jam, Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba. Leányom, leányom! virágos kertömbe Első raj méhömnek gyenge lépecskéje,

Gyenge lépecskének sárguló viasszá,

Sárog viasszának fődön futó füstye,

Fődön futó füstye s mennybe ható hangja!

A mennyei harang húzatlan szólalék,

A mennyei ajtó nyitatlan megnyílók,

Jaj! az én leányom oda bévezeték.

(Vele is kinemnnek a búzamezőre szép virágot szedni, koszorúba kötni, s az ezeresztendős, gyönyörű ballada hangulata alól nem lehet szabadulni. Annak se, aki mondja, annak se, aki hallgatja. A csudálatos bárány a mennyekből leereszkedik, a napot, s a hóidat szarva között hozván. Mennyi szőreszála, annyi csillag rajta... A ballada végén a lelki szomjúságban a leánykezek kinyúlnak a versmondó leány felé, hogy ne hagyja abba. A legények arcán is ez a kérés ragyog és csak az asszonyok feje törött le az érvelések súlya alatt, s a férfiak bámulják az öklüket, mintha nem az övék volna.) LEÁNYOK: (A megilletődéstől halkan.) Ne

hagyd abba, Sára! Mondj! Mondj még! ÁLÓZI: Milyen jó székelynek lenni! Ne hagyd abba Sára!

(És Versmondó Sárából kibuggyan egy uj vers:)

KÖMIVES KELEMENNÉ.

Tizönkét kőmives összetanakodék,

Magoss Déva várhoz hozzá is kezdöttek.

Hogy fölépítenék félvéka ezüstér,

Félvéka ezüstér, félvéka aranyér.

Déva várossához meg is megjelöntek,

Magos Déva várhoz hozzá is kezdöttek.

Amit raktak délig, leomlott estére,

Amit raktak estig, leomlott röggére.

Megint tanakodott tizenkét kőmives,

Falat megállítni, hogy lösz lehetséges,

Míg elvégre íjen gondolatra jöttek.

Egymás között szoros égy ességet töttek:

Kinek felesége legelőbb jő ide,

Szép gyengén fogjuk meg, dobjuk bé a tüzbe, Keverjük a mészbe gyenge teste hamvát.

Aval állítsuk meg magoss Déva várát.

Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,

Én uramhoz mönni lönne akaratom!

— Kömies Kelemön felesége mongya, —

Fogd bé a lovakot, fogd bé a hintóba,

Fogd bé a lovakot, ájj is gyorsan elé, (felé.

Hadd mönnyünk, hadd mönnyünk Déva vára Mikő fele uttyát elutazták vóna,

Erőss üdő vala, záporesső hulla.

Asszonyom, csillagom, fordujjunk mi vissza, Rósz jelenést láttam az éjjel álmomba.

Az éjjel álmomba ojan álmot láttam,

Kömies Kelemen udvarába jártam.

Hát az ő udvara gyásszal van béhúzva,

Annak közepibe méj kút vala rakva,

S az ő kicsi fija oda belé hala,

Az éjjeli álom nem telik ma jóra.

Asszonyom, asszonyom, fordujjunk meg, vissza! Kocsisom, kocsisom nem fordulunk vissza,

A lovak se teéd, a hintó se teéd,

Csapjad a lovakot, hadd halaggyunk elébb! Mönnek, möndögelnek Déva vára felé,

Kömies Kelemen őket eszre vövé,

Megijede szörnyen, imádkozik vala:

Én uram istenem, vidd é valahova!

45