Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát, Vessen a hintómnak négy kereke szakát, Csapjon le az útra tüzes istennyila, Horkolva térjenek a lovaim vissza. — Mönniek, möndögelnek Déva vára felé, Sem lovat, sem hintót sömmi baj nem lölé. Jó napot, jó napot, tizönkét kőmies! Neköd is jó napot Kelemen kőmies! Köszöne az asszony, az ura válaszolt: Édös feleségöm, neköd is jó napot! Hát ide méjóttél a veszedelmedre, Szép gyengén megfogunk, bédobunk a tűzbe, Tizönkét kőmij es ezt a törvént tötte: Kinek felesége hamarább jő ide, Fogjuk meg szép gyengén, dobjuk bé a tűzbe, Annak gyenge hamvát keverjük a mészbe, Avval állítsuk meg magoss Déva várát, Csak így nyerhessük el annak drága árát. Kelemenné asszony, hogy átalértötte Bánatos szüvének így lőtt felelete: Várjatok, várjatok, tizönkét gyilkosok, Amíg búcsút vöszök, csak addig várjatok, Hogy búcsút vöhessek asszon barátimtól, Asszon barátimtól s szód kicsi fijamtól: Met a halottnak is hármat harangoznak, Én árva fejemnek egyet sem konditnak.— Kelemenné asszon aval haza möne, Eccö’mindönkorra hogy végbucsut vönne, Hogy végbucsut vönne asszon barátitól, Asszon barátitól s szép kicsi fíjától. Avval visszamöne Kőmies Kelemenné, Sírva haladt magoss Déva vára felé. Megfogák szép gyengén, bétövék a mészbe, Avval állíták meg magoss Dévai várát, Csak így nyerhetők meg annak drága árát. Kőmies Kelemön mikó haza möne, Az ő kicsi fija jőve vélle szömbe. Isten hozott haza, kedves édös apám! Hő maradt, hő maradt az én éddös anyám? Az ő édös apja neki így felele: Hadd é fijam, hadd é, haza jő estére. Istenem, istenem, este is eljőve Mégis édös anyám még haza nem jőve. Apám édös apám! mongya meg igazán, Hogy hő van, hogy hő van az én édös anyám! Hadd é fijam, hadd é, haza jő röggére. Az ő édes apja neki így felele. Isteném, isteném, röggel is eljőve Mégis édös anyám még haza nem jőve. Apám, édös apám! Mongya meg igazán, Hogy ho’van, hogy ho'van az én édös anyám! Mönny é fijam, mönnyi e, magoss Déva várra, Ott van a te anyád, kőfalba van rakva. Elindula sírva az ő kicsi fija, Elindula sírva magoss Déva várra. Háromszor kiátá magoss Déva várán: Anyám, édös ányám! szőj bár egyet hézzám! Nem szólhatok, fijam! mett a kőfal szőrit, Erős kövek közi vagyok bérakva itt. Szüve meghasada s a főid is alatta S az ő kicsi fia oda beléhulla. (Fáradtak lesznek, mire megjárják az útját ennek a magyar tragédiának is.) SÁRA: (Leül, liheg a székén és guzsalyáért se nyúl.) JULIS: (Elfogódva megsimítja a haját.) Óh be ékes vala!... ZSUZSA NÉNE: Haggyad! Olyan jó most, mint a messzi útról jövő, fáradt madár. Ne illessétek se kézzel, se szóval! ő most az elmúlt idők követe, aki kioldotta megtartó lelkünk szárnyait. (Folytatjuk) ANYÁMNAK CSENDES ÜZENET: Gondolj rám, ha szőkén ég a lámpa és tetőnkön halk eső kopog. Régi esték íze csurran számba, én irok s te ingem foltozod. Vacsoránk a kályhán már melegszik, békésen terül szét jószaga. A mai nap lábunk alatt fekszik, szélét rágja már az éjszaka. Szótalan motozunk. Szól az eső. Nyomában tipeg a gondolat. “Még egy sor. Pont. Gondolatjel. Vessző.’’’ “Hol lyukas még? Jaj, a gombokat!” Vacsora után te olvasol még az újságból s én megfogadom most is magamban, mint annyi estén: okuláréd megcsináltatom. Te sem felejtesz pár jótanácsot éjszakára s dobsz a tűzre még s varródobozoddal és a vásott szemüveggel csendesen kimégy. Sír a parázs, a fa lángja sánta, míg erőre kap és fellobog... Gondolj rám, ha szőkén ég a lámpa és tetőnkön halk eső kopog. Kerecsendi Kiss Márton. TÁVOLBÓL. Kis lak áll a nagy Duna mentében, Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája,. Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig!, De az embert vágyai vezérlik, Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem, S kínja lángi el nem aluvának, Jéggyöngyétől szeme harmatának. Mint ölelt át reszkető karjával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba, Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll, S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. ... Szép hazámba ismerősök mennek, Jó anyámnak tőlük mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Utazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse. Mert fiának kedvez a szerencse — Ah, ha tudná mily nyomorban élek. Megrepedne szíve a szegénynek! Petőfi Sándor. 46
