Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Uj hont keresni, túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig... (Nem mozdul senki. Mindenki magába omlott és belül emésztődik.) KATICA: (Mintha nem volna ezen a miágon; saját érzéseitől elragadtatva a guzsálya szőke kenderébe rejti arcát. Aztán néz maga elé, hirtelen a zene jelé emeli kezét és elénekli harmadik dalát.) “Elmegyek, elmegyek hosszú útra megyek. Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet, Hogy vigyen el engem apám kapujáig. Apám kapujáig, anyám ablakáig... * * * (Már a dal utolsó sorainál könnyes a leány szeme, a végén zokogva borul saját ölébe. A guzsaly kihull térdei közül, de senki nem mozdul. Némán, megrendültén nézik, tudják mi történik a lánnyal.) ZÓLYA DÁVID: (A kellő pillanatban jelemelkedik az asztal mellől. Úgy nyúlik jel, mint az ősmagyar táltosok. Odalépik a roskadt lányhoz.) Ez nem dal volt Katica. Ez te vagy. Magadat énekelted. A saját sorsodat. Mind jól tudjuk mi azt... Nyugodj meg Katica! Mert, hej, akárhogy megárasztja is Isten a vizeket, nem tudnak téged már elvinni apád kapujáig. Hogy is lehetne, kinek se apja, se kapuja nincsen! Korom van a helyén. Anyád se nyújthatja immár a kezét utánad az ablakából. Még a föld alól se. Ott égett ő is a felgyújtott házban. Hiszen bár ne tudnád! ... Azért még sem vagy egészen árva. Amig az a Fennvalóisten minket éltet, otthon leszel te minden igaz székely házban. A kenyerem a kenyered, az örömem az örömed... Ne menj te azér hosszú útra, Katica! Majd együtt leszenvedjük az igazságot az égből... (Kedvesen tréjálva, hogy kedvet csináljon) No szeress hát egy kicsit ingom es! KATICA: (Meghatva odabuvik az öregember száraz melléhez.) Óh, Dávid bácsi! ZÓLYA DÁVID: (Különös, janyar igazsággal jolytatja a tréját.) Azt osztán ne busuld, hogy miből élünk meg. Én szépen megvakulok, s te énekelve vezetgetsz az utón... NEGYEDIK JELENET. BEDE MÓZES: (Hogy végét vesse a gyászos hangulatnak.) Hagyjátok már a gyászos hangulatot! Ki tud még valami szépet? (Végigjáratja szemeit a leányokon, s mintha most látná meg Sárát.) Te is itt vagy, Versmondó Sára? No elé! No Húzódozz! Valamit azokból a régi szép versekből. Tudod-e még őket? SÁRA: Én hogyne tudnám! (A guzsaly át a mögötte ülő legény kezébe nyomja, kicsit igazít magán és bátran kiáll a középre.) Melyiket mondjam? BEDE MÓZES: Tudod te már magadtól. Csak az elmúlt szép világból legyen! (Sára egy pillanatig mereven elgondolkodik, a hirtelen megválasztott ballada hangulatának megjelelően alakul át az arca, teste, tartása): KÁDÁR KATA. Anyám, anyám, édös anyám! Gyulainé édös anyám! En évöszöm Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát. Nem éngedöm édös fijam Gyula Márton! Hanem vödd el nagy uraknak Szép leányát. Nem kell neköm nagy uraknak Szép leánya, Csak kell neköm Kádár Kata, Jobbágyunknak szép leánya. Emehetsz hát édös fijam Gyula Márton! Kitagadlak, nem vagy fijam, Sem éccör, sem máccor. Inasom, inasom, kedvesebb inasom, Húzd elé hin tómat, fogd bé lovaimot! Lovakot béfogták, útnak indútanak, Egy keszkenyőt adott neki Kádár Kata: Mikor e szénibe vörösre vátozik, Akkor életöm is, tudd meg, megvétózik. Mögyön Gyula Márton, högyekön, vőgyekön, Eccör vátozást lát a cifra keszkenyőn. Inasom, inasom, kedvesebb inasom! A főd az Istené, a ló az ebüké. Fordujjunk, met vörös szén már a keszkenyő, Kádár Katának is immáa rég vége lőtt. A falu véginél jő a disznyópásztor: Hallod-é jó pásztor! mi újság nálatok? Nálunk jó újság van, de neköd rósz vagyon, Met Kádár Katának immár vége vagyon. A te édös anyád ötöt elvitette, Feneketlen tóba belé is vettette. Jó pásztor mutasd meg, hol vagyon az a tó, Arányim mind tiéd, a lovam s a hintó. El is ménének ők a tónak széjjire: Kádár Kata Leiköm, szőj egyet, itt vagy-e! A tóba megszólalt Kádár Kata neki, Hozzája béugrék hamar Gyula Márton. Édös annya vizi búvárokat kűdött, Megkapták meghalva, összeölelkezve. Egyiket temették ótár eleibe, Másikot temették ótár háta mögi. A kettőből kinőtt két kápóna-virág. Az annyok odament, le is szakasztottá, A kápóna-virág hézza így szólala: I Átkozott légy, átkozott légy Édös anyám, Gyulainé! Éltömbe rósz vőtál, Most is meggyikótál. 44
