Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

Boldog apa.

A fiatal férj rózsás hangulatban megy az anyakönyvi hivatalba.

— Jó napot uraim! —• köszön boldogan, — Jöttem az újszülött fiaimat bejelenteni.

— Mi az, hogy uraim? Én csak egyedül vagyok itt, nem látja?

— Hűha, akkor várjunk csak a bejelentéssel, hátha azok sincsenek ketten!

Precíz ember.

A professzor felesége éppen akkor nyit be az ajtón, mikor férje a szobalánnyal csókoló dzik.

— Mondhatom, nagyon meg vagyok lepve, — szól.

— Drága fiam, — feleli a professzor, — meglepve én lettem, te legfeljebb csak csodálkozol, ezt így kell helyesen mondani!

A kártyás.

— Nem értem az uramat, — panaszkodik egy hölgy a ház barátjának. — Mikor leány voltam, semmiféle dekoltázs nem zavarta, amit viseltem, mióta megesküdtünk mindig veszekszik, ha ilyesmit veszek föl.

— Hogyan asszonyom, ön nem tudta, hogy kártyás ember a férje? Nem szereti, ha belenéznek a kártyájába.

—■ Emma, már megint egy házassági hirdetésre írtál?

Tubák szomorúan bámult maga elé.

— Az oroszok alatt szinte dicsőség volt börtönben ülni... De itt egész más... Az ember rovottmultú egyén lesz.

—. De te nem vettél részt a pálinkafőzésben, sem az eladásban. Csak éjjeliőr voltál.

— Ez igaz... Nem is érzem magam bűnösnek... De nem vonhatom ki magamat a közös sors alól.

Még mindig a régi Tubák volt. Az, aki nem hagyta el a gépfegyvereket, sem a tábori telefont. Aki keresztüllőtte a félfülű őrvezetöt, hogy megmentsen egy magaslatot.

Mindig és gondolkodás nélkül teljesítette a kötelességet, amit a kegyetlen sors rászabott, — vagy amit kötelességének hitt.

Nem alkudozott, nem próbálta kivonni magát a következmények alól. Nem volt önálló véleménye. Hiányzott belőle minden kezdeményezés. Azt az utat követte, amit mások kitapostak, és nem törődött vele, hogy hová vezet.

Egyszóval békés és engedelmes polgára volt egy korszaknak, amely kegyetlen tréfát űzött békés és engedelmes polgáraival.

Tűnődő hallgatás után újra megszólalt.

— Nem az a legszomorúbb, hogy most ránkszakadt a legnagyobb nyomorúság... Mindenki meg van győződve arról, hogy olyan valaki jelentett fel bennünket, aki itt él a táborban... Mert honnan tudtak mindent olyan pontosan?... Hogy az illetőnek milyen érdeke volt ebben, vagy milyen aljas bosszú irányította, azt senki sem sejti... De mindenki gyanús... Már senki sem beszél senkivel.

Megpróbáltam másra terelni a beszélgetést, hogy elűzzem szomorú gondolatait.

— Hol van a kutyád?

Rögtön láttam, hogy szerencsétlen témát választottam, mert arca még keserűbb kifejezést öltött. Nagyot sóhajtott.

— Már nincs meg.

Ezek után óvakodtam megkérdezni, hogy mi lett vele. De ez felesleges tapintatnak bizonyult, mert Tubák mély keserűséggel válaszolt a fel nem tett kérdésre.

— Megették.

Nem tudtam megállni, hogy ne érdeklődjem.

— Megették?... Kik?

— Ezek... A tábor lakói... Nem tudom, hogy kik voltak... Ha tudnám, agyonverném őket... Ez a kutya volt az egyetlen, ami megmaradt a múlt életemből... Te nem tudod, hogy milyen okos és kedves volt... Hogy milyen vigaszt jelentett számomra... És ennek is vége...

— És miből gondolod, hogy megették?

— Mert megtaláltam lenyúzott bőrét az erdőben... Harmadik napja volt, hogy nem került elő... Kerestem mindenütt... És csak a bőrét találtam meg... Miért nyúzták volna meg, ha nem ezért?

Erre nem tudtam mit válaszolni.

— Az volt a baj, hogy mindenkihez barátságos volt... Nem félt senkitől... Könnyű volt elbánni vele... Nem tudta, hogy az emberek milyen komiszak...

Percekig hallgattunk mind a ketten.

— A bőrét eltemettem... Itt a ház mögött... Más embernek legalább a halottai megmaradnak... Nekem még a kutyámból is csak egy bőr maradt... És az egész családomból semmi... Lehet, hogy mosolyogni fogsz rajta, de ez a kis sir nekem az egész multat jelenti.

Nem mosolyogtam rajta.

Lassan leszállt az este.

Néhány barakkban kigyulladt valami sárga, pislogó fény, le a többit lassan elnyelte a sötétség.--------- Folytatjuk ---------40