Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Ekkor Harkály Hugó maga is csokorra kötötte ünneplőruhájának nyakkendőjét, és megindult a kivilágított tisztás felé. Varjú Vendelen úgy állt a frakk, mintha ráöntötték volna. "Varjú Veronika nem győzött gyönyörködni benne, pedig ő maga is igen csinos volt fekete gyöngyökkel hímzett ruhájában. Csendben, hogy fel ne ébresszék az alvó kis varjúcsemetéket, elfújták a gyertyát, halkan betették a kényelmes fészek ajtaját, és elindultak a bálba. Nyuszi Nusi új cipőjét vette fel. Kicsit szorította ugyan a lábát, de gyönyörűen állt és legalább nem veszíti el táncolás közben. Öcsikéjének, Nyuszi Pubinak hatalmas piros csokrot kötött a nyakába, úgy mentek a nagy Harangvirág-tisztás felé... Mikor Mókus Máli, meg Mókus Matyi megérkeztek a tisztásra, éppen azt játszotta a zenekar: “Száz levelet hajtott a tölgyfa, Mókus Máli sétál alatta...” No hiszen, mikor meghallotta Rigó Rózsika, még sárgább lett egy árnyalattal az irigységtől. De meg is akadhatott a szeme mindenkinek a csinos Mókus Málin. Pedig nem csinosította ő semmivel sem magát, csak a százszorszéptől kapott virágokkal. Kedves bólintással fogadta a zenészek figyelmességét, s szeme büszkeséggel és szeretettel pihent kedves fiacskáján, Matyikán. Jól festett Mókus Matyi új nadrágjában és kis barna kabátkájában. Örült is módfelett az új ruhának és vidáman dúdolgatva lépkedett a zenekar ütemeire. A fák, a törpe galagonyabokor, a bodza, vadrózsa, meg a többiek, mind csak ámultak és bámultak. Nem tudták mire vélni ezt a nagy zenebonát és világosságot. Máskor ilyenkor már mélységes csend honolt az erdőben, aludt mindenki és nem volt semmi zaj, csak a szellő sétálgatott a bokrok között. A hold is kíváncsian nézett le a bokrok közé, de csakhamar elfintorította kerek arcát. Bizony reá ott most nem volt semmi szükség, olyan szépen világítottak a színes lampionok. Haragjában hirtelen el is bújt egy felhő mögé. Most érkezett meg a királyi család a tisztásra. Mindnyájan hangos éljenzést csaptak, akik csak ott voltak. Csupaszem méltóságteljesen helyet foglalt, Csupafül mindenfelé kedvesen mosolyogva tekintett szét a bál résztvevői között, s Gyöngyharmat is kecses léptekkel fellépkedett a helyére. Szinte világosabb lett a lampionok ragyogása, amint Gyöngyharmat megjelent. Ha szép volt valaha, hát most még százszor szebb volt. Nefelejcskoszorú volt aranyhaja köré fonva, tetejében a csöppnyi gyémántkorona. Aki pedig táncos üvegcipellőit meglátta, annak magának is rögtön viszketni kezdett a talpa, hogy rögtön táncolásba fogjon. Csupaszem és Csupafül is fején viselte most királyi koronáját, amelyet csak a legünnepélyesebb alkalomkor szoktak viselni. A király jelt adott ezüstpálcájával és a zenekar vidám csárdásba kezdett. Csárdással kezdték meg a táncok sorozatát. Nem látott még a világ ennyi kitűnő zenekart egy helyen. Jobbról, egy dobogón foglaltak helyet a királyi zenekar tagjai: csupa képzett, sokat tanult manózenész. Hogy mást ne is említsek, ott volt mindjárt Ugri manó, akinél gyönyörűbb hangokat senki sem tudott előcsalni a cseppnyi tilinkóból. Aztán ott volt a legkisebb a manók közül, Muzsika manó. Ő minden hangszeren egyformán jól játszott. Tudott, ha kellett, vidám polkát, vagy érzelmes keringőt, tudott csárdást játszani, akár egymaga is, mint egy egész zenekar, foxot, gyorsiramút, vagy mélázó táncot. 6 volt a Gyöngyharmat legkedvesebb zenésze. Karmester egy öreg, ezerráncú, sokat tapasztalt manó volt. Minden manózenész szeme rajta függött, és mikor pálcájával megadta a jelt, rögtön rákezdtek a csárdásra. Az volt a vidám mulatság! Mindenki táncolt. Még Bagoly Móra László: A menekült tyukocska. Édesanyánknak három tyukocskája volt: Totyó és Motyó, a két kendermagos, Rézi pedig a rezesvörös. Egyik kedvesebb, szorgalmasabb volt, mint a másik. Sohasem volt úgy, hogy egykét tojás ott ne szunyókált volna az árpás szakajtóban. Hanem egyszer aztán baj történt a tyukocskák körüL Valamelyik makrancoskodott, és nem to jött. Éppen az ünnepek, közeledtére cselekedett ilyen nem szép dolgot. Édesanyánk találgatni kezdte, melyik lehet a bűnös, melyik feledkezik meg a kötelességéről. De bizony ezt nem volt könnyű kifürkészni. Végül is úgy határozott édesanyánk, hogy három rekeszre osztjuk a tyúkolat, s mindegyikbe teszünk egy fészket, s majd kiderül, melyik hát a huncut. Ha pedig kiderül, már nem sokat tétovázunk, hanem levágjuk az ünnepekre. Talán elöregedett, vagy elzsírosodott, s nincs már mit várni tőle, minek fogyaszsza az eleséget. A rekeszek elkészültek. Totyó ment a balszélsőbe, Motyó a jobba, Rézi pedig a középsőt kapta. Eljött az esti szürkület. Megnézte édesanyánk a fészkeket, s mind a háromban ott díszelgett a csodanagyságú, szép tojás. Mintha csak megtudták volna, hogy milyen nagy ítéletet hoztunk rájuk, illetve a szófogadatlanra. Másnap megint megbecsülte magát mind a három. Harmadnap Rézi fészke üres maradt. A nagyedik napon Totyó, az ötödiken Motyó hagyott ki. Most tegyünk igazságot! Azt mondta édesanyánk, hogy még egy hétig felügyelet alatt tartjuk őket, s majd csak kiderül minden. Totyó és Motyó szénája rendben maradt, hanem sze(Folytatás a túloldalon.) 59
