Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
a magyar föld: mind László után vetették hát magukat. Véres hab verte ki a paripát, már-már utolérték a kunok. — Ó, Uram, segélj! — fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén. S ime, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentő nagy hasadék tátongott. A kunok megdöbbenve állottak a hasadék partján, tehetetlenül néztek erre, arra, hol kerülhetnének ismét László nyomába; de amerre néztek, nagy hosszúságba húzódott a hasadék. László meg csöndesen, lépésben lovagolt tovább, vissza a népéhez. II. Többet aztán nem is futott László a kunok elől. Mindig a kunok futottak ő előle. Egyszer megint ész nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladnak a világból, ha a kunok vezérének ördöngős ötlete nem támad. Egyszerre csak mit gondolt, mit nem, szórni kezdte tarsolyából a csengő aranyat, ezüstöt és intett vitézeinek is, hogy hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, milyen nagy haszna lesz ennek. Az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbehagyták az üldözést, s mohón szedték fel a pénzt. — Hagyjátok! Hagyjátok! — csendült végig a magyarok sorain László hangja. — Ráértek erre később is! Utánam! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk! De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld a tenger aranytól, ezüsttől. Csak ez kellett a kunoknak. Amint a magyarok a pénznek estek, megállapodtak, hogy rácsapjanak a pénzszedő magyarokra. Folytatás az előző oldalról. Folytatás a túloldalon. vésbbé. Mert félt. Mindig is félős volt, mióta megszületett, ha egyedül hagyták a sötét szobában, olyan félelem fogta el, hogy kiabálni szeretett volna. De erről senki nem tudott. Még édesanyja sem, hiszen Anti küzdelme ez ellen a félelem ellen megtévesztett mindenkit: Reggel elsőnek kelt fel, futott, tornászott, könyveket olvasott apja könyvtárából, a hipnózisról, önfegyelmezésről — s megrezzent, ha a szél megzörgette mögötte a kert bokrait. Gyűlölte az úttörők céllövő szakkörét, mert ott iszonyú nagyot szólt a puska a fiúk kezében. Irigyelte azokat, akik látszólag nem küzdöttek semmiféle félelemmel, de húzott hozzájuk, talán azt remélve, eltanulja bátorságuk, hetykeségük “módszerét’’. És most... Itt van ,a “legbátrabbak” között. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne tartson velük! Valami kényszeríti, hogy itt legyen, s holnap, Istenem, holnap velük fog menni... hova is? Nem, nem gondol rá!... Hogy hunyorgat az a kis csillag, arra, jobbra. Mintha táncolna... és lilás színben sziporkázik. Milyen szép is a csillagos ég!... Betyár, aki velük szökött, mint “megbizható” tartozott közéjük. Okos, hű szeme csillogva járt körül. Halkan morogni kezdett, csak annyira, hogy Sanyi, aki bozontos hátán, tartotta tenyerét, megérezte a kutya morgását. — Mi az, Betyár? Valaki elhaladt a kocsma előtti úton. A kutya nem ugatott, érezte, hogy ez most nem lenne helyénvaló. Csak figyelt, beleszimatolva a levegőbe. Aztán lenyugodott, belesimítva fejét Sanyi tenyerébe. —• Az gondolom — mondta Sanyi, rövid csend után — valami ismerőssel kell felvennünk a kapcsolatot... Aki KÖZTÜK van. Peti nagybátyját kell megkeresnünk. Vagy azt a srácot, aki náluk járt ma hajnalban. A Széna téren vannak. — Hogy jutunk oda? — kérdezte Lindi, a kényelmes, mert ekkora utat gyalog megtenni... kicsit sok! Fekete Jóska kinyújtóztatta pózna tagjait, csakúgy ropogtak a csontjai. — Fene beléjük! — mondta, rövid nadrágját huzigálva, ne érjen a fű torzsája csupasz combjához, mikor leül. — Én nem félek tőlük, mert az aljas ember mind gyáva (ezt ugyan a bátyja mondta ma délben, de: igaz!) csakhát — ha nem adnak fegyvert? ... Sanyi kibökte, amit eddig tartogatott magában. — Én próbáltam kitalálni valamit. Megnéztem egy T34-est közelről mert a tankokban érzik magukat legbiztosabban a disznók. Apától is kikérdeztem, amit tud róla. Le is rajzolta a szerkezetét nagyjából. Hátul, a motorház tetejénél sérthető. Szét lehetne robbantani... — Mivel robbantod szét? Elsül a fejed a nagy okosságtól, és tüzet fog a tank? — kérdezte lustán Lindi, csúnyán elfintorítva gömbölyű orrát. — Eszed tokja! —. vágott vissza Sanyi mérgesen. — Te persze nem töröd a fejedet rajta. Legalább fogd be a szád, mikor a nagyok beszélnek. Szóval: Olyan bomba kell, amiből sokat tudunk gyártani. — Ugyan? — csodálkozott Lindi, nem kevés gúnnyal a hangjában. — Persze, a nagy kémikus, Réti Sándor, összekotyvasztotta a lábvizet kovával, mint Nobel Alfréd... —• Marha, — szögezte le Sanyi, aztán rendületlenül folytatta: —• Tudjátok, mi történik, ha egy üveg benzint kőhöz csapunk s az belülről szikrát kap? — Jó vicc Móric — mordult fel Lindi békésebb hangon. — Hát felrobban. De még mindig nem értem, honnan kapná a szikrát, ha nem a te okos fe... Sanyi úgy tett, mintha észre se vette volna, hogy szólt valaki. 54
