Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
—• A foszfornak nagyon jó hasznát tudnánk venni. Kár, hogy nem tudtam hozzájutni! Peti önérzete nem nyugodhatott tovább. Felkiáltott, aztán ijedten saját szájára csapott és halkan folytatta. — De Réti! Már elfelejtetted, hogy azt Ígértem neked, hogy szerzek a föld alól is? Hát szereztem. Ha nem is a föld alól... — Én tudom, honnan! — fordult hasára Anti, abbahagyva a csillagok bámulását. — Az iskolai szertárból! — Csuda okos fiú vagy! Hát honnan máshonnan szereztem volna? Nem megmondta Felszegi (csak semmi “tanár ur!), hogy a szociálizmus építésének különböző útjai vannak? Ne féljetek, ha kikergettük az oroszokat, lesz annyi foszforunk, hogy.. . hogy... Egyszerűen nem talált szavakat, de nem is várta tőle senki, hogy befejezze mondatát. Volt elég kérdése mindegyiknek. —• Honnan lesz elég benzin? Meg üveg? — kérdezte Fekete Jóska, a lábán levő karmolásokat simogatva. Peti legyintett lapát kezével, mint aki éretlen fajankóval vitatkozik. — Az egész Széna tér környéke segít nekünk. A bérházak összes háziasszonya, ha kell. Látnátok, az én mamám is milyen harcias két nap óta! Azt mondja, ha nem lennénk mi, gyerekei, máris ott lenne a harcolók közt. Meg is tenné, ahogy én ismerem! Donajó Antinak még eszébe jutott valami, talán mint utolsó kibúvó, amit magának sem akart bevallani: — Csak tíztől háromig van kijárás a lakosoknak, — figyelmeztette barátait. Hátha mégsem... hátha eszükbe jut, hogy biztonságosabb maradni s nem indulnak el... S akkor ő sem... — Ki törődik vele, mit ugat a rádió? — mondta Peti, igazi Kasza-stilusban. — Hát azt nem megtiltotta a belügyminiszter “elvtárs”, hogy három embernél több együtt menjen az utcán? Pedig “felszámolták az ellenforradalmár bandákat...” — utánozta gúnyosan a hazug kommunista rádió adását. — Csak tudnám akkor, mitől félnek? A kutya sem hallgat rájuk! Úgy nyüzsögnek az emberek az utcán, mint még soha. Szóval: MI megyünk. Honnan indulunk? — Tőlünk, — mondta Sanyi. — Fél tízkor találkozunk a saroknál. Iskolatáskát hozzatok, mintha tanulni mennénk... De most már seprés haza — vette át akaratlanul is barátjai stílusát — mert otthon észreveszik, hogy ellógtam! Halkan füttyentett Betyárnak. Szó nélkül szedelőzködni kezdtek s megindultak a domboldalon: Öt hangtalan árnyék, meg egy kutya velük. ... A Torony-út sarkán megálltak, lenézni városuk párába vesző fényeire. Egy... két... három ponton lángolt a tűz, jeléül annak, hogy a “garázdálkodó banditák” — ahogy a felkelő magyarokat nevezték — állják szavukat és szembefordulnak a szovjet tankokkal. — Halljátok?... Egy autó szirénája sivított fel idáig, mint emberi sikoly az alvó világ felé. V. ÖT FIÚ ELTŰNIK Milyen jól esik nyújtózni az ágyban, ha csak egy icipicit is, ilyenkor, felkelés előtt. Az ember felébred valami külső neszre, de szemét zárva tartja, félig még az álom birodalmában és eszmélni próbál: Hol vagyok? Aztán a többi gondolat lopakodik az eszünkbe, ilyesféle: Milyen nap is van? —.... csütörtök: számtan, földrajz, rajz, orosz... Orosz! Igen, igazis, ma nincs tanítás, tegnap sem volt. Valami kizökkent a megszokott hétköznapok rendjéből. Bem-szobor... Szikra nyomda... ávósok... Forradalom! S a fiúk a hegyen... László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet. —• Édes jó Istenem, tégy csodát! — könyörgött László. Isten meghallgatta a szent király imádságát s ime: azok a ragyogó sárga aranyak, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra kaptak mind, újra üldözőbe vették a kunokat, s meg sem is pihentek, amíg az országból ki nem kergették őket. III. Tengernyi kun tört Erdélybe Szent László idejében. Dúlta, rabolta, pusztította a várakat, falvakat; öldöste a békés pásztornépet, és rabszijra fűzve hajtotta maga előtt. Szent László azonnal felismerte a szörnyű veszedelmet. Tudta, hogy a kun szilaj és harcos nép, kicsiny sereggel nem lehet legyőzni. Bihar vára körül tehát összehívta az összes tiszántúli hadakat, és megindult a kunok ellen. A rabló kunok már visszavonulóban voltak. Sietve hurcolták magukkal rengeteg zsákmányukat. Csak többnapi előnyomulás után, Kerlés falunál érték utói a menekülő rablókat László hadai. László a halmokra állította a sereget s nyomban megkezdte a nyilazást a fáradt kun lovakra. A lovak egymásután estek össze. Ott állottak a kunok a lovak mellett, a nyilak záporában; álltak keményen. Csatasoraik nem inogtak meg. László kénytelen volt a dombokról lerohanni, és közelharcba bocsátkozni. Szörnyű kézitusa kezdődött. László maga is több kunt leütött hatalmas csatabárdjával. A kun sereg végül is megingott, és rettentő zűrzavarban futásnak eredt. — Utánuk! — mennydörgött László, és a magyar sereg viharként száguldott a kunok után. Folytatás a túloldalon. Folytatás az előző oldalról. 55
