Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
tenyerének vonásait... Melynek lakói évszázadok óta húzzák a nehéz szolgaság igáját nemes Törteli úr parancsára... Gergő, a kisunokája megígérte, hogy a határban fogja várni hazatérő öregapját. S helyette török fossza ki a falut és hajtsa el népét, mint a barmot?... Nem, soha el nem árulja a magyar földet a töröknek! — Nos, mit gondolkodói annyit, vén ebhitű? Tudod, vagy nem tudod? — Nem. Nem tudom, felséges szultán. — Nem vagyok szultán, te hitvány eb! Mehemed bég vagyok, Allah kegyelméből, ki egy mindenek felett s egy az ő prófétája, a fényesarcú Mohamed. S ha rögtön meg nem mutatod az utat Sarkad felé, az igazhitűek készítenek neked utat a keresztény pokolba! —'Nagyságos bég... talán... Ha egyenesen mennétek előre, ezen az úton... Én ugyan hírét sem hallottam Sarkadnak, de talán odavisz az út... — Hazudsz, ebfajzat! Vén létedre hazugsággal van tele a szád. És bolond is vagy, ha azt hiszed, hogy az országúton beleszaladunk a magyar vitézek kardjába. Az erdőn átvezető utat keressük. Nos, ne élj vissza a türelmemmel. Merre van Sarkad? Nem tudod?... Hanul! Ide a korbáccsal! Hanul, a hórihorgas, izmos szpáhi leugrott lováról és puszta öklével vágott az öreg Vadlövő napszítta, csontos arcába. Az megtántorodott és kékeres kezefejével törülte le orrából előbuggyanó vérét. Egy pillanatra el is sötétedett előtte minden, de aztán, hogy megint kitisztult, élesebben gondolkodott, mint valaha. — A török most drágán fog fizetni! — gondolta és elhatározta, hogy élete árán is elvezeti őket — ha Sarkadra nem is, de a másvilágra biztosan. Fejét mellére ejtette és sunyi, gyáva pillantást vetett Hanul felé. Mehemed újra rárivallt: — Tudod már az utat, vén gyaur? —• Kegyelem, kegyelem!... Én nyomorult, ki csak bánatra születtem e világra. Mutatom az utat, csak kegyelmezz árva életemnek! — Nna. Hitvány magyar... Észhez tértél? Fogd ki azt a rossz gebét és lovagolj előttünk. De ha becsapsz, nem éred meg a naplementét. Indulás. A csapat elporoszkált. A zsákmányra éhes török rablók mohó szemmel lesték Vadlövő Mátét és Hanul, kit olyan jól ismertek már a rabpiacokon, mindenütt a nyomában lovagolt. Az öreg jobbra tért az országútról, a távoli erdő felé. Jól ismerte az erdőt, abban aztán napokig elbolyonghatott az ismeretlen. Azon túl feküdt nemes Törteli Kristóf úr földjének másik fele a falvakkal s ott terült el falvai közt a legnépesebb, Sarkad is. Csakhogy az erdő és a falu között feküdt, a láp, mely Nyugat felé a hatalmas Sarkadi tóig terjedt. A láposban biztos utak is vezettek keresztülkasul, de ezeket csak olyan emberek ismerték, akik kora gyerekkoruk óta itt csatangoltak, ezen a vidéken. Az öreg Vadlövő Máté is ismerte a zsámbékot, akár lóval is bátran gázolt rajta keresztül. A török rablók pedig... Hát igen, most megfizet nekik! Az adóért, fosztogatásért... a rabszijjra fűzött ártatlan asszonyokért, gyerekekért... vitéz katonákért... Bár így fizetne az elnyomott magyar nép minden ellenségének!... A török csapat már láthatta is az alacsony fák felett kibukkanó távoli falu házait. Mehemed fürkészve nézte az öreg Vadlövő visszatekintő arcát, de az nyugodt volt, mintha kőből faragták volna. Csak szeme csillogott erősen, mikor az előttük elterülő füves, bozótos csalitformát nézte... Ezernyi madár hangja ütötte meg fülüket. Vidám sárga virágok virítottak már erre, mintha régen eltakarodott volna a tél a vidékről s itt-ott szőnyeget alkotott az apró fehér mocsári csillagvirág. Vadlövő Máté megállt egy pillanatra. Szive mintha ki akart volna ugrani ingéből, míg arca nyugodt maradt. Mehemed megállította a csapatot s csak akkor indította útnak, mikor látta, az öreg milyen biztosan lovagol előre. —■ Állj meg, öreg, ha nem akarsz nyilat kapni a hátadba! Vadlövő Máté megállt. Most már ráért. Mégis erőset dobbant megkeményített szive, mikor az első halálkiáltást meghallotta. Megfordult. Hanul küzdött az egyre süppedő láppal. Lova már elsüllyedt alatta, ő meg rémülettől tágrameredt szemmel igyekezett szilárd talajt érni. Belekapaszkodott a keménylevelű, éles sásba, lilavirágú leányfűbe, de a láp növényei éppen olyan könyörtelenek voltak vele, mint ő az elébb, mikor az öreg Vadlövőre emelte kezét. Allah nevét kiáltozva fordították vissza lovaikat a többiek. Az erdőből akkor bukkantak ki a gyulai vitézek s csak Vadlövő Máté meszszehangzó kiáltására torpantak meg a láp szélén. A törökök két tűz közé kerültek. Egy részüket a láp nyelte el, más részük a magyar vitézek kardja által halt meg rövid, heves küzdelem után. Mehemed átkozódva, tajtékzó dühvei emelte utolsó lövésre ijját, félig már a mocsárba süllyedve. Nyila zizzenve fúrta át a levégőt és rezegve állt meg az öreg Vadlövő mellében. Az előredőlt, mint mikor egyetlen fejszecsapás ledönti az erős tölgyet. Előrebukott lova nyakán s míg ereje tartotta, keze nyomásával irányította előre az okos állatot. Az megindult, vissza az erdő felé. A gyulai vitézek eléje rohantak, leemelték az öreget a lóról s végigfektették az erdőszél puha, selymes füvén. A diák mellé térdelt s oldaláról lógó tulokszarvból hűs vizet öntött Vadlövő Máté elcsendesült szájába. Sóhaj tört fel belőle: — Megkéstünk, öregapám! Az öreg felnyitotta szemét. A diákra nézett, hosszan, aztán rettentő erőfeszítéssel felült. — Segíts, fiam! Fordíts arra... a falu felé... 38
