Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
— s az arabok gyűlölnek minden keresztény ■“ebet” és üldöznek minden zsidót. Jeruzsálem — a fényes, büszke Jeruzsálem — arabok, mórok és szaracénok rabszolgaságába süllyed. A 12. és 13 századokban keresztes hadak fognak fegyvert felszabadítására. 1099-ben sikerül is Jeruzsálemet bevenniük és megalapítják a “Jeruzsálemi Királyság”-ot. De uralmuk alig kétszáz évig tart. 1187-ben újra az arabok kezére kerül s Jeruzsálem megint az ellenség martaléka lesz. 1516-ban törökök lesznek Jeruzsálem urai s összeomlásuk után angol fennhatóság alá kerül. 1948-ban az arab-zsidó harcok középpontja. Jeruzsálemben sok minden elpusztul és a tűz martaléka lesz. 1949-ben az Egyesült Nemzetek veszik birtokukba, nemzetközi közigazgatás formájában, — de a zsidók 1950-ben “fővárosuknak” nyilvánítják, mire a város két részre szakad. Az új-város zsidó, az ó-város pedig arab uralom alá kerül... S ma, az Úr 1956. esztendejében: Jeruzsálem még mindég egy kettéosztott város! Egy szó, mint száz: az Olajfák hegyéről tekintek végig Jeruzsálemen. Keresztény várost szeretnék látni, — és milyen szomorú: egy mohammedán várost látok magam előtt! Igen, egy mohammedán várost, amelynek városképét nem a Szent Sír templom kupolája, hanem a mohammedán szikladóm, az Ómár — mecset boltozata uralja! Újra eszembe jut: Jesus f levit. ..Jézus a könnyeit hullatta Jeruzsálem fölött... S nem ok nélkül, hiszen ahol most az ómármecset, a mohammedánok második legnagyobb szentélye áll (az első mohammedán szentély: a a Kaaba, Mekkában), ott valaha a harmadik, vagyis a Heródes- Templom állott, amely Jézus Krisztus életének és nyilvános működésének hátterét képezte... Jesus flevit... És nekem is megjelennek szememben a könynyek, hogy megsirassam Jeruzsálemet, az Úr forrónszeretett városát, amely történelmének folyamán 38-szor cserélt gazdát s amelyet mindaddig taposni fognak a népek, ‘‘mígnem betelik a nemzetek ideje...” * * * Az Ambassador-Hotelben eltöltött éjszaka után, frissen és elevenen, meg áhítatos lélekkel indulunk Jeruzsálem kincseinek megismerésére. Először a Szent István kapuhoz megyünk, ahol a kereszténység első vétanúját, Szent Istvánt, a hellén zsidóból lett keresztényt és első diákónust halálra kövezték. Egykori hitsorsosai, — éspedig azért, mert Jézust Istennek vallotta. A Szent Anna templomban, amelyet a keresztes vitézek emeltek a szent pár tiszteletére, megnézzük Szent Anna, Szent Joákim és Szűz Mária születési helyét... Innét a Bethesda vizéhez zarándokolunk, ahol Jézus a harmincnyolc esztendeje beteg embert — szombat napján — meggyógyította. Majd az Ostorozás-Kápolnájában köszöntjük a megostorozott és tövissel koronázott Krisztust. Az Ostorozás-Kápolnájával szemben állt valaha Poncius Pilátus helytartó törvényháza. S ezelőtt a törvényház előtt vette kezdetét a szenvedés története. S. ezelőtt a törvényház előtt vették magukra a zsidók Jézus vérének, vagyis Jézus halálának minden felelősségét. Pilátus ugyanis, amint az írás elmondja, szabadon akarta bocsájtani az “ártatlan álmodót”, hiszen semmi főbenjáró vétket sem talált benne. A zsidók azonban ennek ellenére keresztreverését követelték, mire Pilátus megmosta kezét: ártatlan vagyok ennek az embernek vérétől! Amint a zsidók Pilátus mentegetődzését hallották, egy szívvel és egy lélekkel kiáltották: az Ő vére rajtunk és fiainkon!!! Más szavakkal: megátkozták önmagukat! S ez az átok az oka annak, hogy a zsidóságot — az Isten választott népét — annyi üldözés sulytotta már a letűnt századok forgatagában... A Via Dolorosa, az Úr keresztutja keskeny, szűk sikátor. Alul lépcsőzetes, felül pedig erkélyektől és tartópillérektől ékes. A tartópillérekről akaratlanul is a velencei “Sóhajok- hídjára” gondolok. Egészen olyanok s hozzá hasonlatosak. Az út maga azonban, amint hallom, nem Krisztus keresztút ja. Érthetőbben: a keresztút római kövezete, amin Jézus végighaladt, kereszttel a vállán, valahol a mélységben fekszik. Két, három méter mélységben. Az évszázadok forgatagában ugyanis néha-néha föld színével lett egyenlő a város s az arab, a szaracén és a török hódítók a megmaradt faltörmeléket szétszórták a város útjain. így került hát a Via Dolorosa olajsímaságú, hatalmas quadrátokból álló utcakövezete is a mélybe. Hogy hogyan néztek ki ezek a kövek, azt a Notre Dame de Sion nővérek kolostora alatt végzett ásatásokból tudjuk, — nem messze az Ecce Homo ívtől. A Keresztút kilenc státiója előtt percekig állok. Imádkozom. Áhítatos lélekkel és a mellemet verve. Ott is, ahol Krisztus a földre roskadt a durván összeácsolt kereszt alatt, — ott is, ahol a Fájdalmak Embere Veronika kendőjébe törülte vértől és izzadtságtól bemocskolt arcát, — és ott is, ahol Jézus az édesanyjával, Szűz Máriával találkozott... A Via Dolorosa végén a Szentsír-Templom áll, egy tizenhét méter széles és 25 méter hosszú előtér határán. Az előtér nehány oszloptorzója a régi, keresztes korabeli átrium elmúlt szépségét, nagyságát és előkelőségét hirdeti. Az előtér két oldalán pedig örmény- és görög szertartású kápolnácskák sorakoznak egymás mellé. A Szent Sír templom zarándoka, annak ellenére, hogy maga a templom csúnya, stílustalan és majdnem “lakhatatlan”, biztos lehet abban, hogy a Golgota hegyén áll. Ott, ahol Krisztust 37
