Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
így lassan csak elérek valahová. Megengedem, hogy az ilyen utazás egy kissé körülményes, és bizonyára bővelkedik kellemetlen részletekben. De a pénzt nem azért találták fel, hogy kényelmesebbé tegyék vele a nincstelenek életét. Erős gyanúm volt azonban, hogy balsorsom hallgatag osztályosai szintén nem nagyon tolongtak a vasúti pénztár előtt. És ez egy kissé nyugtalanított. Egy jegy nélküli valaki még nem ingerli fel túlságosan a vasúti közegeket, viszont más a helyzet, ha egy tucatról van szó. De ez sem térített el utazási szándékomtól. Akik a szovjetvilágot megjárták, azokat nem sok dolog tudja már megrémíteni. A vonat lassú pöfögéssel befutott. Szerényen helyet foglaltam az utolsó harmadosztályú kocsiban, az ajtó mellett. De ez az óvatosság feleslegesnek bizonyult. A dolog sokkal simábban ment, mint képzeltem. Mikor a kalauz meglátott, szakértő szemekkel mért végig. — Maga a vasfüggöny mögül jön. . — Igen. Megértőén bólintott és továbbment anélkül, hogy a jegyet kérte volna. Ezután kissé megnyugodva bámultam ki az ablakon, hogy az elsuhanó táj szépségében gyönyörködjem. Élveztem ezt a tökéletes nyugalmat és békét. íme, újra vonaton utazom. Újra tagja vagyok a társadalomnak, nem kitaszított senki, névtelen börtöntöltelék. A bokrokból nem merednek rám géppisztolyok, hogy megakadályozzák továbbjutásomat egy ismeretlen, de magam választotta cél felé. Embertársaim nem üldöznek. Sőt. Segíteni akarnak rajtam. A megelégedésnek valami olyan jóleső érzése vett erőt rajtam, hogy még kínzó éhségemet is elfelejtettem. Az előzékeny kalauz azt is közölte velem, hogy hol kell leszállnom, hogy magyar menekültek táborára találjak. Pár óra múlva a vonat befutott egy kis állomásra, amely hangos volt a magyar szótól. Leszálltam és tétován néztem körül. Valaki úgy hátbavágott, hogy majdnem elestem. Dühösen hátrafordultam, és egy budapesti ügyvédet ismertem fel a vidám merénylőben. Zergetollas tiroli kalapot viselt és rövid bőrnadrágot. —• Hát te hogy kerülsz ide? — Részint gyalog, részint vonaton. Most szöktem ki. — Nagyszerű. Hozzám jössz lakni. Hol a podgyászod? — Az bizony a dobogókői országúton maradt. Pár szóval elmeséltem neki kálváriámat, miközben a tábor felé sétáltunk. A tábor a vasúti állomástól egy kilométerre feküdt. Valamikor kisegítő katonai repülőtér volt. A hangárokat és a legénységi barakkokat most a kommunizmus áldásai elől menekült honfitársaim foglalták el. Legnagyobb részük még a visszavonuló német hadsereggel húzódott nyugatra. De sokan voltak, akik az orosz megszállás alatti időkben menekültek ki. Az első napokban valóságos paradicsomnak látszott ez a tábor. Lakói tábori ágyakban aludtak, nem a sáros földön, vagy rothadt szalmán. Terített asztalnál ettek, tiszta tányérból és evőeszközökkel. Lépten nyomon kínáltak kávéval, teával, csokoládéval, cigarettával, amerikai konzervekkel. Mindezek olyan dolgok voltak, amelyek a szovjet paradicsomban elérhetetlen álmoknak bizonyultak. Vendéglőben. — Főúr kérem, már éppen háromnegyed órája várok a megrendelt borjúszeletre. — Tudom kérem... ha minden vendég olyan türelmes volna, mint nagyságod, akkor csupa öröm volna a mi mesterségünk. Családi jelenet. Após: — Lehetetlen, hogy nem tudsz békességben meglenni a leányommal. Hiszen a szemedből lesi a kívánságaidat. Vő: — Igen, ezt elismerem. De mihelyst megtudja, hogy mit szeretnék, pont az ellenkezőjét teszi. Könnyen elképzelhető. — Rettenetes! Mit szólsz hozzá, ma délben a férjem levesébe só helyett szappanport tettem! — Képzelem, hogyan dühöngött! — De mennyire! Csak úgy habzott a szája, amikor kiabált! Meghatározás. — Ki az a csinos lány? Ugye még nincs férjnél? — Nincs... most éppen harmadszor nincs. — Ne haragudjál Szivem, hogy egykicsit késtem... 31
